Paul Krugman a világ legbefolyásosabb közgazdászainak egyike‚ de kérdés, mindig megbízhatóak-e az állításai és adatai − írja Tim Congdon a standpointmag.co.uk oldalán. Amióta Krugmant 2008-ban Nobel-díjjal tüntették ki, idejének nagy részét a New York Times egy széles körben idézett rovatának szenteli. Ha valaki ilyen szinten elismert és a véleményével eszmék és álláspontok formálására képes, nagymértékben tudja alakítani a politikai vitákat. Emiatt kiemelten fontos, hogy ellenőrizzük, mennyire tartja tiszteletben a valóságot, a bizonyítékokat. Vajon Krugman megvizsgálja a különféle adatokat, mielőtt nyilvánosságra hozza őket? − teszi föl a kérdést Congdon.

A szaúdi intervenció támogatása Jemenben nem az első eset, hogy az Egyesült Államok hallgatólagos beleegyezését adja egy több szempontból is támadható beavatkozáshoz. Noah Millman a The American Conservative oldalán megjelent cikkében a következő kérdésre keresi a választ: tényleg jó ötlet a beavatkozás Jemen jövőjére nézve, és ha nem az, jó okai vannak-e azt mégis támogatni?

A modern liberálisok nem a szabadságot és az egyenlőséget akarják igazán. Egy olyan társadalmat akarnak, amiben az általuk pártfogolt csoportnak több hatalma van, mint a régi elitnek, az egyháznak és a családnak. A modern liberalizmus nem a hierarchia-ellenességről, hanem a liberális meritokraták által létesített uralomról szól − írja Samuel Goldman a The American Conservative magazinban.

Zsidónak lenni és Izraelt támogatni soha nem volt teljesen szinonim, és sajnálatos módon egyre kevésbé az. Ez nagy megdöbbentést kelt egyes zsidó körökben, és mély zavartságot, frusztrációt a konzervatív berkekben. Ahogy a jobboldali nem zsidók magukhoz ölelik Izraelt, a baloldali zsidók ellökik maguktól. Ez nem véletlen. Miért támogatják jobban az amerikai zsidók a Demokrata Pártot, mint Izraelt? Mik ennek a gyökerei? Erről írt Jonah Goldberg a National Review oldalán megjelent cikkében.

Létezik egyetlen magyarázat arra, hogy miért élvezzük annyira embertársaink megszégyenítését? És mi a helyzet az új médiában tapasztalható sértegetéshullámokkal? A Jon Ronson által írt, a nyilvános megszégyenítés térnyeréséről szóló könyvet elemezte Toby Clements a Telegraph-ban megjelent írásában.

Nem fogadható el az állami cenzúra − de az egyetemi cenzúra igen? Nick Cohen szerint ordító kettős mércéket lehet tapasztalni a brit felsőoktatásban, amikor az egyetemi életben érzékeny, kényelmetlen kérdésekről akarnak egyesek nyílt vitákat tartani.

A szegénység konzervatív, illetve liberális értelmezéseit járja körbe John Hawkins a Townhall.com-on megjelent cikkében, bemutatva, hogy az Egyesült Államokban a két oldal mennyiben másként ítéli meg a társadalom e problémáját. Hawkins szerint a liberális oldal kizárólag a potenciális szavazókat látja a rászorulókban, akiknek szavazata megvásárolható bizonyos javakért, segélyekért cserébe. A konzervatív oldal ezzel szemben nem hisz abban, hogy bárki arra rendeltetett, örökké nehéz körülmények között éljen; és szerintük el kell kerülni, hogy a szociális háló „nyugággyᔠalakuljon.  

Hol vannak a szólásszabadság határai? Az amerikai alkotmány első kiegészítése azoknál a beszédeknél húzta meg a határt, amelyek személy elleni erőszakra buzdítanak. Napjainkban aktivisták és egyetemi körök ezt a határt próbálják odébb tolni. A balosok továbbra sem tudnak ellenállni annak a csábító illúziónak, hogy a cenzúra egy jobb jövőhöz vezethet − írja Nick Cohen a Standpoint magazinban megjelent esszéjében.

Putyin tisztában van országa korlátaival és azzal, hogy a „szankciós játékot” sem bírják a végtelenségig? Akhilesh Pillalamarri a The National Interestben megjelent cikkében a Center for the National Interest által szervezett konferenciáról tudósít, amelynek témája az orosz-amerikai kapcsolatok krízise és a két terület viszonyának jövőbeli alakulása volt.

A brit baloldal az utóbbi öt évben többször beszélt arról, hogy a pénzügyi típusú társadalmi egyenlőtlenségek megnövekedtek. Nincs rá konkrét bizonyíték, hogy ez így történt volna, sőt, egyes területeken még talán mérséklődött is a helyzet. Milyenek a brit valóság pénzügyi egyenlőtlenségei egy konzervatív szemével? Erről írt Toby Young az angol Spectator magazin április 4-én megjelent számában.

Nagy-Britannia képes lenne egy esetleges EU-ból történő kilépés esetén is megteremteni polgárai számára a jólétet − abban az esetben, ha ez a kilépés magában foglalja a szabadkereskedelmet és a szabályozás területén való liberalizációt is − írja Mats Persson az openeurope.org.uk oldalon megjelent blogbejegyzésében.

Az ígért Európai Egyesült Államok nem jött létre, ellenben Európa gazdasági, demográfiai és bevándorlási gondokkal küzd. Kontinens-szerte populista pártok jönnek létre, amelyek elutasítják az uralkodó multikulturalizmust. Patrick J. Buchanan a The American Conservative-ban arról ír: ez egy válasz Európa identitásválságára.

A választási szakértők hosszasan és unalmasan képesek beszélni az állampolgárok demokráciájáról, de csak addig, amíg a véleményük összhangban áll a politikai osztály gondolataival. Ha a brit demokrácia működött volna, lett volna népszavazás a halálbüntetés kérdésében − írja Melanie McDonagh a The Spectator magazinban.

A nyugati civilizációért folytatott harcról, a muszlim közösségek integrálási nehézségeiről és az oktatás helyzetéről beszél Roger Scruton angol filozófus a nemrég megjelent könyve kapcsán Douglas Murray interjújában, a The Spectator magazinban.

A mindennapi élet egyre inkább eltávolodik a katolikus víziótól − írja James Kalb a Crisis Magazine-ban megjelent cikkében. Szerinte egyre kevésbé számítanak a hagyományos értékek, az emberi kapcsolatok, a hűség, amelyek pedig természetesek, örökérvényűek és tartósak. Ehelyett szerinte az élet az eBay-ről, a Facebookról, a politikáról, az ipari folyamatokról szól: semmi nem marad állandó, minden változik.

A cyberterrorizmus és cyberhadviselés jelenségei fénysebességgel vágják át az országhatárokat, a támadókat pedig a legtöbb esetben szinte lehetetlen azonosítani és lokalizálni. Shavit Matias a Hoover Institution honlapján megjelent elemzésében a cyberhadviselés dilemmáit, illetve ezeknek globális hatásait járja körbe.

Az euroszkeptikus UKIP komoly sikereket érhet el a közelgő brit parlamenti választáson. Jócskán megnövelhetik parlamenti helyeik számát, és egy munkáspárti kormány esetén akár kormányesélyesként is készülhetnek 2020-ra. A választás azonban veszélyeket is rejt. Ha Nigel Farage, a párt vezére nem nyer körzetében, kénytelen lesz lemondani. Több mint valószínű, hogy utóda nem lesz képes hasonló karizmával vezetni a pártot, amely akár a párt megszűnéséhez is vezethet. Sebastian Payne a The Spectatorban megjelent írásaiban elemzi a párt esélyeit.

Thomas L. Friedman a The New York Times-ban megjelent cikkében a demokrácia hanyatlását és ennek lehetséges okait vizsgálja. Egy kutatás szerint 2000 óta 25 alkalommal volt példa a demokrácia lebontására, és nem minden esetben valamilyen puccs által: ide sorolható a demokratikus jogok és eljárások lassú leépülése is.

James Kalb a Crisis Magazin-ban megjelent cikkében arról ír, miért tévesek szerinte a katolikus egyházat ért vádak az előítéletességgel és a negatív megkülönböztetéssel kapcsolatban. Kalb szerint az egyház nem a teljes uniformitást támogatja. Épp ellenkezőleg: nem veszi figyelembe a pozícióinkat, ellenben az alapvető emberi méltóságunkra alapoz.

Reménytelen a bevándorlók asszimilációja Európában és az Egyesült Államokban? − teszi fel a kérdést Peter Berger a The American Interestben. Szerinte talán nem is olyan rosszak a kilátások, mint hinnénk.

Vajon mennyiben és miért magyarázza a hazafiasság érzetét az ideológiai hovatartozás? Ezt a kérdést járja körül Richard Lowry, a National Review szerkesztője írásában. Jellemző egy liberális felfogású egyénre, hogy az átlagnál kevésbé szereti a hazáját?

A tolerancia mai liberális értelmezéséről tárja elénk a dilemmát Jeremy Neill március elején megjelent cikke a The Witherspoon Institute Public Discourse oldalán: vajon elég-e, ha csendben megtűrjük egymást, vagy létezik egy ennél szabadabb és gyümölcsözőbb út is?

Christine Sisto a National Review Online-ban megjelent cikkében a Kaley Cuoco-Sweeting színésznőt ért támadásokra kívánt reagálni, akit egy interjú során tett kijelentései miatt kezdett el kritizálni a feministák tábora. Az Agymenők című sorozatból ismert színésznő a Redbook Magazine-nak adott interjújában kifejtette, hogy nem tartja magát feministának: ugyan tisztában van annak a munkának a jelentőségével, amelyet az őt megelőző generációk végeztek a női egyenjogúság érdekében, de személy szerint még nem találkozott effajta hátrányos megkülönböztetéssel, ezért nem is nagyon foglalkoztatja ez a kérdés.

Az amerikai törvényhozás hátterében folyó ügyletekre hívja fel a figyelmet Gerren McHam Daily Signal-ban megjelent cikke. A szerző szerint első ránézésre értetlenül állunk a címben megfogalmazott kérdés előtt. Az őszi választások alkalmával nem csak hogy megtartotta a republikánus oldal a képviselőházat, de még a szenátusban is sikerült többséget szereznie. A demokraták lassan kulloghatnának haza, de ha az utóbbi hetek eseményeit figyelemmel kísérjük, rá kell jönnünk, valami más is áll a háttérben. McHam ezt próbálja felfedni cikkében.

A női félmeztelenség nem szolgálja a feminizmus és a női egyenlőség ügyét Cosmo Landesman szerint. A szerző a The Spectator-ban megjelent írásában kritizálja a jelenséget, amelyet napjainkban a Femen tett ismertté. Landesman úgy véli: attól még, hogy egy nő saját elhatározásából mutatja meg melleit, a tárgyiasítása és a férfi szexizmus nem szűnik meg.

A növekvő rendőri korrupció ellenére a bejelentőket vegzálják a probléma megoldása helyett. Milyen ország az, amelyben az elmúlt évben a 3.000, rendőri korrupciót érintő bejelentésből csupán a felét vizsgálták ki tisztességesen? − kérdezi Neil Darbyshire, a spectator.co.uk oldalon megjelent cikkében, Darbyshire szomorúan konstatálja, hogy a korrupció Nagy-Britanniában mára rutinná vált, és a rendőrök hatalmukat az erre rávilágítani kívánók ellen használják a bűnözők kézre kerítése helyett.

Oroszország Ukrajnával szemben tanúsított magatartása aggodalomra adhat okot a vele szomszédos balti államoknak, különösen Litvánia esetében – írja Daniel Oliver az American Conservative c. lapban megjelent cikkében. Habár mindegyik ország NATO-tagállam, a szervezet közös védelemre vonatkozó elköteleződésének is megvannak a maga határai, ami eddig az ukrán válság kapcsán mutatkozott meg leginkább. Mivel az Egyesült Államok képviseli a legnagyobb súlyt a szervezetben (a katonai főparancsnok minden esetben amerikai tábornok), a NATO lépései szorosan összefüggnek az ő nemzetbiztonsági érdekeivel, és azokat ismerve korántsem biztos, hogy Amerikának sürgető lenne stabilizálni a térség erőviszonyait.

Az EU befolyásával vagy közvetlen Brüsszelben született a brit törvények kétharmada, állítja a Business for Britain tanulmánya. Matthew Elliott szerint ez felesleges terheket ró a brit vállalatokra, illetve a brit polgároknak is kevesebb beleszólása van a döntésekbe. Roland Rudd a Business for Europe igazgatója szerint viszont megéri ez az ár, hogy a Nagy Britannia hozzáférjen a világ legnagyobb piacához.

Peter Hitchens a The Spectator Magazine-ban megjelent cikkében azt javasolja, tegyünk félre minden matematikai és geográfiai érvet, és próbáljuk meg nyíltan szemlélni az új hidegháborús helyzetet. Két szárazföldi nagyhatalom áll szemben egymással, ezek közül az egyik Oroszország, amely több mint 700 ezer négyzetmérföldnyi terület ellenőrzéséről mondott le, a másik pedig az Európai Unió, ami ebből 400 ezer négyzetmérföldnyi terület felett szerzett kontrollt. Melyik hatalom is terjeszkedik ennek fényében?

Ryan Shorthouse a Bright Blue think tank alapítója és igazgatója a ConservativeHome online felületén megjelent cikkében ismerteti kutatásuk eredményét, amely a brit konzervatív szavazók jóléti államról való véleményét kívánta felmérni. Shorthouse szerint, ha Sir William Beveridge − a modern jóléti állam egyik létrehozója − ma is élne, biztosan kijelenthetné, hogy valami elromlott, a jóléti állam jelenlegi működése nem felel meg eredeti elképzeléseinek.