A modern liberálisok nem a szabadságot és az egyenlőséget akarják igazán. Egy olyan társadalmat akarnak, amiben az általuk pártfogolt csoportnak több hatalma van, mint a régi elitnek, az egyháznak és a családnak. A modern liberalizmus nem a hierarchia-ellenességről, hanem a liberális meritokraták által létesített uralomról szól − írja Samuel Goldman a The American Conservative magazinban.
Paul Krugman egy minapi posztjában megismételte azon álláspontját, hogy a jóléti államot érő konzervatív kritikák kissé tekintélyelvűek. Tette mindezt Corey Robin a „The Reactionary Mind" (A reakciós elme) c. munkáját idézve: „Alapvetően a tradícionális hierarchia fenntartásáról vagy az annak való ellenszegülésről van szó. A társadalmi és gazdasági pozíciók jelenlegi állása szerint nincs értelme azt feltételezni, hogy a konzervatívok minden téren a személyi szabadság védelmezői. Ehelyett azonban teljesen értelmes azt feltételezni, hogy a konzervativizmus a tekintélyelvűség/hatalom hagyományos formáinak megőrzéséről szól: a munkáltatók dolgozóik fölötti, vagy a családfők családjuk fölötti hatalmának megőrzéséről. Egy erős társadalmi védőháló aláássa az elsőt, hiszen az feljogosítja a munkásokat, hogy többet követeljenek, vagy fölmondjanak. A másodikat egy megengedő társadalom politika nyilvánvaló okokból fakadóan ássa alá."
Krugman konzervativizmussal szembeni érvei a következők:
„... bizonyos értelemben a modern liberalizmus ezzel ellentétes, egy sokkal átjárhatóbb és tisztességesebb társadalom megteremtéséről szól. Mindannyian szeretünk a jobboldali hencegőkön nevetni, akik kikelnek a családi értékek lerombolását célzó liberális cselszövés ellen. Szeretünk rámutatni, hogy egy olyan ország, mint Franciaország (szülési szabadsággal, segéllyel az újdonsült édesanyáknak stb.) sokkal családbarátabb, mint a mókuskerékben őrlődő Egyesült Államok. Azonban van egy szemernyi igazság a vádaskodásban, ha a »családi értékek« valójában a hatalom/tekintélyelvűség hagyományos szerkezeteit jelentik. A társadalombiztosítás és a polgárjogok oldószerként funkcionálnak ahhoz, hogy az embereket, a munkásokat és házastársakat boldogtalanságban tartó korlátokat feloldják. És ez az, amiért a hozzám hasonló emberek támogatják őket."
Samuel Goldman kifejti, hogy már írt Robin széleskörben félreértett fejtegetéséről, de Krugman posztja kitűnő lehetőséget biztosít elővenni és összegezni az erről szóló kritikáját. Röviden, Robinnak igaza van abban, hogy a klasszikus konzervatív teoretikusok a modern liberális mozgalmakkal szembeni gazdasági, társadalmi és politikai hatalom védelmezői voltak. Ugyanakkor félreérti ennek az álláspontnak az okait.
A konzervatív álláspont sohasem volt egyszerűen annyi, hogy a tekintélyelvű társadalom jobb, mint az egyenlőségre törekvő. Azért, mert az egyenlő társadalom képtelenség. Minden társadalomban vannak uralkodók és uralom alatt élők. Ennélfogva a politika központi kérdése nem az, hogy vajon néhányan irányítani fognak-e, mialatt mások engedelmeskednek, hanem az, hogy ki adja az utasításokat.
A radikális baloldaliak megértették ezt, ezért vált Lenin „Ki? Kinek?" kérdése a bolsevizmus nem hivatalos szlogenjévé. A bolsevikok ígérték, hogy egy napon létrejön egy osztálynélküli társadalom, ennek bekövetkeztéig azonban az erőpolitika lelkes gyakorlói maradtak.
A modern liberálisok felkavarónak találják ezt a víziót. Ezért úgy tesznek, mintha a politikájuk az egyenlőtlenség csökkentéséről és a szabadság támogatásáról szólna inkább, mintsem egyes emberek mások kárára történő felhatalmazásáról. Az egyenlőtlenséget a gazdagsággal, a szabadságot a vallás és család alóli felszabadítással társítják. Azt feltételezik, hogy egy olyan társadalom, ahol a gazdag embereknek, egyházaknak és apáknak kevesebb hatalma van, ipso facto szabadabb és egyenlőbb.
Samuel Goldman megjegyzi, észrevehető, ahogy Krugman hagyományos tekintéllyel szemben érzett ellenséges érzelmei elvakítják és másfajta egyenlőtlenségek irányába vezetik. Krugman Franciaországot dicséri, mert a társadalombiztosításnak és a munkavállalók erősebb jogi védelmének köszönhetően az anyák és a munkások egyszerűbben szembeszállhatnak a családfőkkel és főnökökkel. Goldman azonban fölteszi a kérdést: tényleg „tisztességesebbé és átjárhatóbbá" teszik ezek a francia társadalmat? Véleménye szerint kulturális értelemben talán igen. Azonban politikai vagy gazdasági értelemben nem.
A francia valóság meghatározó jellemzője, hogy a Krugman által csodált jóléti és szabályozó államot elit oktatási intézmények diplomásai kormányozzák. Az egyetemek és a közigazgatás arisztokratái, akik földrajzilag Párizsban koncentrálódnak és kissé „belterjesek". Franciaország a marxista értelemben nem számít osztálytársadalomnak, de kis túlzással „ENAligarchy"-ként definiálható (ENA: Franciaország elit közigazgatási egyeteme, itt tanult a politikai elit jelentős része − a szerk.).
Samuel Goldman szerint Krugman az „énarques" uralkodó osztályt nem kívánja eltávolítani, mert a hatalmuk nem hagyományos. Azért rendelkezhetnek mások élete fölött hatalommal, mert jó osztályzatokat kaptak az iskolában, nem azért mert sok pénzük van vagy mert háztartások irányítói, vallási közösségek vezetői. Ettől függetlenül az akadémiai meritokrácia nem azonos egy átjárható és tisztességesebb társadalommal. Egyáltalán nem igazságosabb az, hogy néhány szerencsés ember okosnak születik, mint az, hogy valaki jó a vagyonteremtésben.
Goldman rávilágít arra, hogy Franciaország nem számít sikeresnek a gazdasági mobilitás területén. Miles Corak közgazdász írásának szemléje szerint Franciaország az Egyesült Államokkal és Nagy-Britanniával együtt a legkisebb generációk közötti mobilitással rendelkező nyugati országok egyike. Ezen kívül Krugman szintén nem említi, hogy Franciaország nagyon jó hely, ha van munkája az embernek, de nem igazán vendégszerető, ha valaki munkát keres. Ez kifejezetten azon fiatalok problémája, akik nem jártak a legjobb iskolákba.
Komoly érvek szólnak egy magasan képzett adminisztratív osztály és egy mérsékelten újraelosztó kapitalista gazdaság mellett − írja összegzésében Samuel Goldman. A Krugman által helyeselt és mostanában Frank Fukuyama által ismételt érvek elengedhetetlen forrásai voltak a modern liberalizmusnak. Mindamellett a modern liberálisok nem a szabadságot és az egyenlőséget akarják igazán, amiknek nincs értelme annak meghatározása előtt, hogy mire terjednek ki és kik által lesznek gyakorolhatók. Hanem, amint azt a konzervatívok már régen megértették, egy olyan társadalmat akarnak, amiben az általuk pártfogolt csoportnak több hatalma van, mint a régi elitnek, az egyháznak és a családnak.
Szabó György
