A nyugati civilizációért folytatott harcról, a muszlim közösségek integrálási nehézségeiről és az oktatás helyzetéről beszél Roger Scruton angol filozófus a nemrég megjelent könyve kapcsán Douglas Murray interjújában, a The Spectator magazinban.

Bár ritkán találkozunk olyan kortárs filozófusi munkássággal, melynek felvetései és eszmefuttatása a mindennapi ember számára is könnyen emészthető lenne, Scruton azon kivételes gondolkodók közé tartozik, aki tud érthetően és nyíltan írni a jelenkori problémákról. Legutóbbi könyve sokak számára határokat feszeget: az észak-angliai csoportos nemi erőszaktevők történetét tárja fel kíméletlen narratívában.

Scrutont régóta foglalkoztatja a muszlim közösségek integrálása és az azzal kapcsolatos problémák kérdésköre. A kisebbségi csoportok beemelése a mindennapokba egy nagyon nehéz folyamat: ez a felelősség pedig szerinte egyre inkább a tanárokra is nehezedik. Komoly kihívást jelent külföldről származó gyerekeket egy olyan közegbe integrálni, amely eleve elutasító.

A tanárok helyzete azért is nehéz – mondja Scruton –, mert ott muszáj visszafognod magad és a személyes véleményedet. Ha viszont filozófus vagy, a magad ura, felvállalhatod az igazságot. Így is lesz, aki felháborodik. De egyre többen ismerik majd fel, hogy ez az önkorlátozás nemcsak ártalmas, hanem megakadályozza az embereket abban, hogy egyáltalán foglalkozzanak a problémával. Magukat a bevándorló közösségeket is megakadályozta.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért pont könyv formájában ír erről? Az író így válaszol: „Számomra a művészet nem csupán gyönyörködtet. Nagyobb hatékonysággal tudja közvetíteni az igazságot, mint a hagyományos, filozófiai irodalom, mert nem csupán elméleti síkon foglalkozik a dolgokkal, hanem az érzelmi oldalát is felfedi a valóságnak.” Hozzáteszi: az emberek egyre kevésbé hajlandóak szembenézni a valódi problémákkal, és ezért döntött úgy, hogy egy tabunak számító témához nyúl.

Általános elutasítás jellemző a lakosságra a bevándorlást illetően, különös tekintettel a muszlim közösségekre. Az észak-angliai történésekben a Macpherson-jelentés is közrejátszott, amely országszerte rasszista jelzőt aggatott az angol rendőrségre. Ilyen esetben azonban fennáll a veszélye annak, hogy az általános megbélyegzés miatt inkább elfordulnak az ügytől, és szemet hunynak a közösségek tevékenységei felett. Pontosan ez történt Rotherhamben is.

Murray felteszi a kérdést: nem pont a helyzet javulását mutatja-e, hogy most már egyáltalán tudnak beszélni az emberek az ott történtekről? Scruton erre így felel: azért változott a helyzet, mert amikor egy csatát valaki elveszt, onnantól lehet róla nyíltan beszélni.

De valóban ennyire vesztes lenne a helyzet? „A nagy harc, amit azért folytattunk, hogy egy régi tanrendre épülő oktatási rendszert tartsunk fenn, ami ugyanakkor lépést tud tartani a változásokkal, azt hiszem, elbukott”. Ezt Scruton a „New Labour”-korszakhoz köti.

Felmerül ezek nyomán a kérdés, hogy a harc vajon a folytonosságért zajlik-e valójában. „Igen, és a nyugati civilizáció túléléséért. De nem is vesztettük el teljesen a csatát. Még mindig a miénk – sőt, csak ez a miénk, és nem valószínű, hogy bármivel is tudnánk helyettesíteni” – mondja az író.

Murray zárásképp azt a kérdést teszi fel: szüksége van-e az írónak arra, hogy igazolást nyerjen mindaz, amit előrevetít? Scruton válaszában kiemeli, hogy az emberek nem szeretik hallani az igazságot. „Ha előre látod, mi fog történni és el is mondod, az emberek elfordulnak tőled. Majd amikor bekövetkezik, amit jósoltál, visszafordulnak hozzád és elismerik, hogy igazad volt. Ilyen az emberi természet.”

Annak ellenére, hogy Roger Scruton Kelet-Európában nagy tiszteletnek és ismertségnek örvend, saját hazájában mégsem elismert személyiség. De úgy tűnik, ez nem zavarja, sőt, kifejezetten elégedett a jelenlegi életével.

Pallagi Petra