Paul Krugman a világ legbefolyásosabb közgazdászainak egyike‚ de kérdés, mindig megbízhatóak-e az állításai és adatai − írja Tim Congdon a standpointmag.co.uk oldalán. Amióta Krugmant 2008-ban Nobel-díjjal tüntették ki, idejének nagy részét a New York Times egy széles körben idézett rovatának szenteli. Ha valaki ilyen szinten elismert és a véleményével eszmék és álláspontok formálására képes, nagymértékben tudja alakítani a politikai vitákat. Emiatt kiemelten fontos, hogy ellenőrizzük, mennyire tartja tiszteletben a valóságot, a bizonyítékokat. Vajon Krugman megvizsgálja a különféle adatokat, mielőtt nyilvánosságra hozza őket? − teszi föl a kérdést Congdon.
Márciusban Krugman goromba kijelentéseket tett Nagy-Britanniával kapcsolatban. Rovatában „sznúker szigetnek" nevezte az országot, majd megjegyezte, a britek problémája, hogy „rettentően rossz gazdasági párbeszédeket folytatnak". Szerinte a brit politikai viták „félrevezető fixációtól szenvednek a költségvetési deficitet illetően", a „médiaszervezetek" pedig rutinszerűen „vitatott, hacsak nem teljesen hibás" tényállításokat közölnek. Krugman szerint a brit újságokban megjelenő cikkek azt állítják, hogy a túlzott adósságtól való félelmek „megemelik a kamatlábakat", s ezt annak ellenére teszik, hogy „nem létezik bizonyíték", amely ezeket az állításokat igazolná. Ezzel szemben − Krugman véleménye szerint − az Egyesült Államok még felvilágosultabbá vált az elmúlt években. Az elemzők elmozdultak a keynesi irányba, felhagyva azzal a „barbár” nézőponttal miszerint a kormányoknak kontrollálniuk kell a kiadásaikat és korlátozniuk kell a veszteségeiket.
Egyértelmű Congdon szerint, hogy Krugman gúnyt űz a hiánycsökkentés felé való elmozdulásból, ami a brit konzervatívok 2010. május 10-i megválasztása után kezdődött. A Cameron-kormány a „kemény megszorítások" mellett döntött, Krugman szavaival élve, még akkor is, ha időnként „meghátrált" a legkeserűbb megoldásoktól. Az is egyértelmű, hogy Krugman szerint a Cameron-kormány sokkal szorosabb költségvetési politikát folytatott, mint az Obama-adminisztráció vezette Egyesült Államok.
De igaz az, hogy az elmúlt öt évben Nagy-Britannia fiskális politikája megszorítóbb volt mint az Egyesült Államoké? − teszi föl a kérdést Tim Congdon. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) mind a 188 tagállamában készít fiskális politikát érintő statisztikákat. Minden államban ugyanazt a módszert alkalmazza, igyekszik pártatlan és objektív információkkal szolgálni. A költségvetési politika mérésére szolgáló, általánosan elfogadott módszer a ciklikusan korrigált (vagy „szerkezeti") költségvetési egyenleg. Mit mutat a legutolsó IMF adatbázis (2014 október) a 2011-2015-ig terjedő időszakról az általános kormányzati strukturális egyenleg változással kapcsolatban Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban? − kérdezi Tim Congdon.
Először Nagy-Britannia számait mutatja be a szerző: 2011-ben a strukturális deficit a GDP 2,4 százalékával csökkent, 2012-ben 0,2 százalékkal és 2013-ban 2,0 százalékkal. A 2014-es 0,3 százalékos kisebb emelkedést egy 0,4 százalékos kisebb csökkenés követte 2015-ben. Összességében tehát a Cameron-kormány állítólagos fiskális szigora alatt a deficitet körülbelül a GDP 5 százalékával csökkentették.
És mi a helyzet az Egyesült Államokkal? 2011-ben a strukturális hiány a GDP 1,3 százalékával csökkent, 2012-ben a GDP 1,5 százalékával, 2013-ban 1,6 százalékával és 2014-ben a 0,8 százalékával és az ábra 2015-ben is újra a GDP 0,6 százalékával csökken. Krugman társasága talán azzal szórakoztatja magát, hogy a balliberális Obama-adminisztrációra nagy hatást gyakorolt a Krugman írásaiban megtalálható deficit-szimpátia, más néven egy új keynesi felvilágosodás. De az igazság az, hogy az elmúlt öt évben Obama a GDP közel 6 százalékát elérő csökkentést hajtott végre Amerika strukturális hiányában.
Tim Congdon szerint ez azt jelenti: a „sznúker sziget" kevesebb megszorítást tapasztalt Cameron kormánya alatt, mint az Egyesült Államok Obama intézkedései nyomán. Továbbá mind az amerikai, mind a brit kormányt nyugtalanította, hogy a túlzott költségvetési hiány miatt a pénzügyi piacok szereplői, a lehetséges befektetők esetleg magasabb kamatlábat követelnek az extra kockázatért cserébe. Krugman azt állítja, „nincs bizonyíték" arra, hogy egy görög típusú válság a kamatköltségek megugrásához vezet. Pedig látható, hogy egy görög típusú válság pontosan ilyen következményekkel járhat. Valójában ez történt Görögországban! Egy „ütődött” baloldali kormány felhagyott a megszorító intézkedésekkel, belefogott a közkiadások Krugman-féle növelésébe, felnyomta a hitelfelvételi költségeket saját magával szemben és ezáltal súlyosbította helyzetét. Vajon a New York Times egyik top rovatvezetője nem vette észre az aktuális főcímeket az általa szerkesztett újságban? − kérdezi Congdon.
Tim Congdon ironikusan megjegyzi, hogy Paul Krugman jól ír. A New York Times magazin szerencsés, hogy egy olyan közgazdásszal dolgozhat, aki verbális magabiztossággal, ideológiai szenvedéllyel és kétségek nélkül képes tálalni a véleményét. A közgazdász befolyása a szerző szerint nagyban annak köszönhető, hogy megengedő a félrevezetéssel és a féktelenséggel. Congdon végül megállapítja: Krugman nem ellenőrzi az adatok valódiságát, nagyvonalúan bánik a tényekkel, eseményekkel, miközben teljesen hibásak a Nagy-Britannia „deficitfetisizmusával" kapcsolatos előrejelzései.
Szabó György
