Oroszország Ukrajnával szemben tanúsított magatartása aggodalomra adhat okot a vele szomszédos balti államoknak, különösen Litvánia esetében – írja Daniel Oliver az American Conservative c. lapban megjelent cikkében. Habár mindegyik ország NATO-tagállam, a szervezet közös védelemre vonatkozó elköteleződésének is megvannak a maga határai, ami eddig az ukrán válság kapcsán mutatkozott meg leginkább. Mivel az Egyesült Államok képviseli a legnagyobb súlyt a szervezetben (a katonai főparancsnok minden esetben amerikai tábornok), a NATO lépései szorosan összefüggnek az ő nemzetbiztonsági érdekeivel, és azokat ismerve korántsem biztos, hogy Amerikának sürgető lenne stabilizálni a térség erőviszonyait.
Az ukrán válság kirobbanása és jelenleg is zajló eseményei vegyes reakciókat váltanak ki a nyugati világból. Az Európai Unió kevés, egyértelműen a térség stabilitását célzó lépésre szánta el magát, annak ellenére, hogy földrajzi elhelyezkedése és gazdasági érdekei indokolttá tennék. A NATO finanszírozási problémákkal küzd, amelyek érthetően leszűkítik mozgásterét, az Egyesült Államok pedig „stratégiai türelmet” hirdet, ami távolról sem mutatja égetően fontosnak a helyzetet.
Ezek fényében érthető, hogy Litvánia, amely a leghosszabb orosz határral rendelkezik balti szomszédai között, joggal alapozhatja félelmét arra, hogy ha Oroszország a közös történelmi múltra és nagyarányú orosz ajkú lakosságra hivatkozva úgy dönt, elfoglalja a területet, senki sem fog a segítségére sietni – írja a cikk szerzője.
Ha ez bekövetkezik, a legnagyobb támogatást a NATO tudná nyújtani, a szervezet azonban jelenleg számos nehézséggel küzd. Ezek közül a balti államok esetében a legégetőbb probléma a vállalt garanciák teljesítéséből adódik. Nehezen lehet egyetértésre jutni abban, mi minősül támadásnak, hiszen minden tagállamnak különböző érdekeltsége fűződik az adott térséghez, így az ehhez kapcsolódó kötelezettségek teljesítése is ennek függvényében zajlik. A sokat emlegetett okirat 5. cikkelye a következőket mondja ki: „a Felek megegyeznek abban, hogy egyikük vagy többjük ellen, Európában vagy Észak-Amerikában intézett fegyveres támadást valamennyiük ellen irányuló támadásnak tekintenek; […] mindegyikük az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 51. cikke által elismert jogos egyéni vagy kollektív védelem jogát gyakorolva, támogatni fogja az ekként megtámadott Felet vagy Feleket […] azonnal a Biztonsági Tanács tudomására kell hozni”. Felvetődik azonban a kérdés, hogy mi az a cselekedet, amit mind a huszonnyolc tagállamban támadásként értelmeznek.
Oliver szerint Ukrajna példáján jól látható, hogy hiába ír elő a tagállamoknak kötelezettségeket az Alapokmány, ha valamelyik országnak érdekében áll, hogy ne történjen érdembeli változás, meg fogja rá találni az okot, hogy miért ne támogassa a válság azonnali kezelését.
Az sem könnyíti meg az európai helyzetet – folytatja –, hogy Putyin tevékenységét önmagában is változóan ítélik meg különböző országokban. Így teljes egyetértés hiányában még egy egyértelműen offenzív lépésre sem érkezhet azonnali, közös válasz. Tovább árnyalja a képet az is, hogy egyes vélemények szerint hosszútávon nem Oroszország, hanem Kína jelenti a nagyobb fenyegetést Európára nézve, rövid távon pedig az Észak-Afrikából érkező muszlim bevándorlók kérdése válik egyre sürgetőbbé. Ennek tükrében ha maga az Európai Unió, akinek közvetlen érdekszférájához tartozik Ukrajna és környezete, vonakodva szánja el magát cselekvésre, akkor mennyi az esély arra, hogy az Egyesült Államok nem fogja elutasítani a beavatkozást, ha konfliktusra kerül a sor?
Ha közelebbről megvizsgáljuk Amerika stratégiailag fontos érdekszféráit, azok közül Kína, Oroszország és a muszlim terroristák kérdése emelkedik ki. Oliver úgy véli, csak akkor érdemes az Egyesült Államoknak katonailag is biztosítania Litvánia vagy Ukrajna területét, ha az orosz lépések egy hosszú távú stratégia részeként értelmezhetőek, amely az európai stabilitás megbontását célozza, hiszen ez egyértelműen szembemenne az amerikai érdekekkel. Amerika azonban tagja a NATO-nak, ami azt jelenti, hogy a szervezet egyik legnagyobb súllyal bíró tagjaként rá is ugyanúgy vonatkoznak a szerződésben foglaltak. Itt a szerző visszakanyarodik a cikk elején említett strukturális problémára: világosan látszik, hogy Oroszország akár mind a három balti államot elfoglalhatja, az nem fog közvetlen katonai és gazdasági veszélyforrást jelenteni az Egyesült Államok számára, és ebből kifolyólag érthető az a „stratégiai türelem”, amelyet Obama elnök hirdet.
Oliver azzal zárja cikkét, hogy nem lehet csupán rokon-vagy ellenszenven alapulva meghozni kényes stratégiai döntéseket. Hiába minősül az orosz elnök megosztó személyiségnek Európa-szerte, az Egyesült Államoknak elsősorban azt kell szem előtt tartania, mi hoz békét és biztonságot nemzete számára, és eszerint is kell cselekednie.
Pallagi Petra
