Hol vannak a szólásszabadság határai? Az amerikai alkotmány első kiegészítése azoknál a beszédeknél húzta meg a határt, amelyek személy elleni erőszakra buzdítanak. Napjainkban aktivisták és egyetemi körök ezt a határt próbálják odébb tolni. A balosok továbbra sem tudnak ellenállni annak a csábító illúziónak, hogy a cenzúra egy jobb jövőhöz vezethet − írja Nick Cohen a Standpoint magazinban megjelent esszéjében.

Attól az alapelvtől, hogy csak azt a szöveget lehet betiltani, amely bűncselekményre buzdít, eljutottunk oda, hogy az is betiltható, amely súlyos sértést tartalmaz; majd ezután oda, hogy már az is betiltható, amely kellemetlenséget okoz. Azt viszont ki dönti el, hogy mi a sértő?

Amikor John Stuart Mill bevezette az „ártalom alapelvét”, amely korlátozta a szólásszabadságot, a gabonakereskedők esete lebegett a szeme előtt. A gabonakereskedők a kor bankárai voltak, akiket radikális agitátorok a szegény rétegek kizsákmányolásával vádoltak. A konzervatívok féltek a forradalomtól, így az agitátorokat el akarták hallgattatni. Mill azonban azt mondta, hogy csak akkor lehet az agitátorokat cenzúrázni, ha azok lincselésre buzdítanak. Azóta, az uszításon kívül radikális újságírók azt írnak és mondanak, amit akarnak. Ellenfeleik megcáfolhatják eszméiket, kigúnyolhatják őket, de a törvényt nem használhatják arra, hogy elhallgattassák őket.

Cohen szerint napjainkban néhány liberális ezt akarja megváltoztatni. Például John Feinberg amerikai jogfilozófus már a nyolcvanas években amellett érvelt, hogy Mill „ártalom alapelvét” le kell cserélni a „sértés alapelvére”. Szerinte a megalázások okozta fájdalom még a csonttörésnél is hosszabban velünk marad. Nem ő az egyetlen, aki akadémiai körökben illiberális módszerekkel kíván a gyűlölet beszéd ellen küzdeni.

Nick Cohen úgy látja: ezek a liberális értelmiségiek biztosítják a filozófiai alapot, azoknak az állandó twitter-harcoknak, amelyekben egyesek másokat viktoriánus módon oktatnak a megfelelő beszédre.

De ki mondja meg, hogy mi a sértő? Egy képviseleti demokráciában a képviselők, de az a többség rémuralma lesz. Egy diktatúrában az uralkodó párt és zsarnok szeszélyei, amely mindig talál majd valamit, amely a hatalmát akadályozza. Talán az a vehemencia, ahogy a sértett fogadja a sértést, egy indok lehet a cenzúrára? − kérdezi Cohen. De ha ez lenne a helyzet, akkor igazat kéne adnunk azoknak az iszlamistáknak, akik blaszfémiára hivatkozva ölnek. Ettől csak pár lépésnyire van az a szituáció, amelyben a bal- és a jobboldal a másik eszméit fájdalmasnak találja, és így akár egy politikai érv is sértő lehet. Az identitáspolitikák és az a vágy, hogy minden sértéstől megszabaduljunk, egy hobbes-i világot hoz létre, ahol bárki bárkit cenzúrázhat.

Erre a folyamatra maguk a politikailag korrektek szolgáltatják a legjobb példát, véli Cohen. Azokat, akik a kilencvenes évekig a leghangosabbak voltak a feminizmusban, s be akarták tiltani a pornográfiát és a prostitúciót, azokat napjainkban rivális feministák hurrogják le. Utóbbiak érvrendszere szerint az előbbiek megtagadják a munkához való jogot a szexmunkásoktól, ezért „prostifóbok”; és szerintük az, hogy a nőiségnek határokat állítanak, az bizony transzfób magatartás. Lehet, hogy az, ahogy a klasszikusabb feministák megkérdőjelezték a transznők identitását, sértő volt, de semmiképpen elviselhetetlen. Főleg, hogy azok nem folytattak ellenük kampányt − írja Cohen.

A szerző a folyamatokra egy esetet hoz föl, amelyben Juli Bindel, egy nemi erőszak ellen küzdő aktivista egy 2004-es cikkben leszólt egy transzszexuálist, aki bíróságra ment azért, hogy jogi tanácsokat adhasson megerőszakolt nőknek, miközben nemrégiben még maga is férfi volt. Sem Bindel, sem más nem próbálta a transzszexuálisok elleni támadásokat védeni, de bizonyos aktivisták a Ku Klux Klan rasszistáival egyenlő módon kezelték őt, és több tiltólistára is felkerült.

Cohen a New Statesman baloldali újság szerzőjét idézi, aki csak álnéven tudott arról írni, hogy egy amerikai női főiskolán megfontolják a Vagina monológok előadását, mivel az egyesek szerint kirekesztő azokkal a nőkkel szemben, akiknek nincs vaginájuk. Továbbá a női nemiszerv-csonkítások elleni kampányok, illetve a menstruációról, a terhességről vagy az abortuszról szóló viták is rendszeresen megkapják a cisz-szexista bélyeget.

Az érzékenységre hivatkozva egy különös jelenség terjed az egyetemeken is, amely sokszor azt jelenti, hogy „veszélyesnek” ítélnék bizonyos témákat. Sok angol és amerikai egyetem szerint az egyetemnek egy biztonságos otthonnak kell lennie a diákok számára, ahol nem szabad megkérdőjelezni valaki hitét vagy kultúráját. Emiatt a Bolton egyetemen nem is lehet olyan témákról vitatkozni, mint az állatkísérletek, gyerekek szexuális molesztálása, pedofília, vagy minden olyan téma, amit blaszfémnek lehet mondani.

Cohen szerint ez a felfogás teljesen ellentétes azzal, ami az egyetem igazi lényege. Nem biztonságos otthonnak kell lenni, hanem elsősorban kihívások elé kell állítania a szülői otthonból kikerülő fiatalok előítéleteit, bizonyosságait. Nick Cohen véleménye az, hogy aki ezt sírás nélkül nem tudja kezelni, az nem való egyetemre. Sőt, ezek nélkül az egyetemnek nincs is értelme. Ez a folyamat, amely onnan, hogy a bűnt előidéző beszédet be kell tiltani, eljutott odáig, hogy azt is, amely kényelmetlenséget okoz, nem egy csúszós lejtő, hanem egy meredek zuhanás.

A baloldalnak már csak választási számítások miatt sem szabadna átengednie a szólásszabadság témáját a konzervatívoknak − írja a szerző. Azok, akik a leginkább nyitottak lennének a radikális érvekre, elfordulnak, mert a baloldalt az ortodoxiával azonosítják, amely elhallgattat minden ellentétes érvet. Cohen szerint a baloldalnak fel kell fognia, hogy a feketelisták és a beszédtörvények nem hoznak semmiféle társadalmi változást, ellenben az áhítatosság hipokrita szabályait alakítják ki.

Nick Cohen véleménye szerint a kilencvenes évek és napjaink helyzete sok hasonlóságot mutat. A politikai korrektség első hulláma akkor jött, amikor az amerikai bal romokban hevert a berlini fal lehullása és a kapitalizmus győzelme után. Annyira nevetséges volt a helyzet, hogy az elnökjelöltjük Bill Clinton lett. Egy ravasz politikus, biztos meggyőződés nélkül, akit megvett a Wall Street. A campusok radikálisai, látva, hogy a világot nem változtathatják meg, úgy döntöttek, hogy megváltoztatják az egyetemet. Jelenleg a bal megint visszavonulóban van. A válság ellenére az Occupy mozgalom kifújt, és valószínűleg Hillary Clinton lesz az elnökjelöltjük. Még egy ravasz politikus, biztos meggyőződés nélkül, akit megvett a Wall Street.

A politikailag korrekt nyelvezet továbbra is idegen marad az átlagos szavazóknak. De a balosok a visszavonulás közben is szánalmasan kitartanak a nyelv reformja mellett, a társadalom reformja helyett. Továbbra sem tudnak ellenállni annak a csábító illúziónak, hogy a cenzúra egy jobb jövőhöz vezethet.

A társadalom többi részének is van oka az aggodalomra a szerző szerint. A jövő politikusai, bürokratái, rendőrfőnökei és vállalati vezetői olyan egyetemeken tanulnak, amelyek azt tanítják, hogy a szabad vita és az érvekkel való meggyőzés annyira veszélyesek, hogy az egészség és a biztonság védelmében be kell őket tiltani. Ha nem tesszük próbára őket a lehető legerősebb módon, az ország, amely felett uralkodni fognak, bizonyosan nem egy szabad ország lesz.

Pál Benedek