A szaúdi intervenció támogatása Jemenben nem az első eset, hogy az Egyesült Államok hallgatólagos beleegyezését adja egy több szempontból is támadható beavatkozáshoz. Noah Millman a The American Conservative oldalán megjelent cikkében a következő kérdésre keresi a választ: tényleg jó ötlet a beavatkozás Jemen jövőjére nézve, és ha nem az, jó okai vannak-e azt mégis támogatni?

Szaúd-Arábia részéről inkább a térségben növekvő iráni befolyásra adott válaszreakcióról van szó, mintsem átgondolt offenzíváról: ebből a nézőpontból Jemen, mint bukott állam még mindig vonzóbb lehetőség, mint az a Jemen, aki Irán felé húz. Egy amerikai beavatkozás pedig az előbbit idézi elő, amely mind Jemen, mind az Egyesült Államok szempontjából szörnyű következményekkel járna. Akkor miért támogatja mégis Amerika ezt a háborút?

A válasz elég egyértelmű – mondja Millman. Attól még, hogy Amerika nukleáris megállapodást köt Iránnal, nem jelenti azt, hogy átállt volna az ő oldalukra. A háborúra való rábólintás pedig egyértelműen jelzi, hogy az Egyesült Államok továbbra is Szaúd-Arábia befolyási övezeteként tekint az Arab-félszigetre.

A szerző szerint könnyű azt mondani, hogy Amerikának teljes egészében ki kell maradnia ebből a konfliktusból, vagy legfeljebb egyfajta egyensúlyozó szerepet vállalni a két oldal között. Ezzel viszont az a gond, hogy még a tulajdonképpen semlegesnek szánt szerepvállalás is egyfajta elköteleződést jelezne Teherán irányába, az Öböl-menti országok számára legalábbis biztosan. Az Egyesült Államok pedig nem akarja ezt a benyomást kelteni – pontosan azért, mert egyébként is egyre inkább Irán felé hajlik, és ezt az elmozdulást a lehető legkisebb áldozattal szeretné átvészelni, már ami a többi, Irántól tartó, hatalommal való kapcsolatát illeti. Millman itt megjegyzi, hogy kifejezetten pesszimista azzal kapcsolatban, hogy Irán valaha is amerikai szövetségessé válhatna, vagy, hogy bármely olyan területen együttműködne az Egyesült Államokkal, amely nem szolgálja kifejezetten az érdekeit.

Paradox módon, ha Amerika eleget tesz a szaúdi elvárásoknak és kihátrál az Iránnal való megállapodásokból, valamelyest lehetőség nyílik enyhíteni a jemeni helyzeten – mindezt egy nagyon is valószínű háború árán közte és Irán között. Viszont ha Iránnal akar békét kötni úgy, hogy közben nem haragítja magára Szaúd-Arábiát, akarva-akaratlanul is utat enged a jemeni vérfürdőnek. Ha pedig hátat fordít Szaúd-Arábiának, az bátorításképp szolgálna Irán számára, amely talán még agresszívabb lépéshez vezetne a szaúdi oldalról azért, hogy fenntartsa saját pozícióját.

Millman a jemenit is azon kisebb háborúk közé sorolja, amelyet gyakran támogatnak hegemón hatalmak kifejezett előny vagy ötlet nélkül. Márpedig maga a hegemónia inkább az erő, mintsem a politika következménye, és épp ez az, ami miatt olyan nehéz kihátrálni a korábban jónak tűnő döntésekből.

Pallagi Petra