Ahogy korábban is írtunk róla, a globális felmelegedés elleni küzdelem mára csupán mérsékelni tudja a klímaváltozás hatásait, teljes mértékben nem képes megszüntetni azokat. Miközben szeptemberben 2300 halálos áldozatot követeltek az áradások Líbiában, amerikai szakértők pedig megnövekedett aktivitást jósolnak az idei hurrikánszezon végére, Európában megrendülni látszik a nagyhatalmak elkötelezettsége a klímacélokkal kapcsolatban. Noah J. Gordon, a Carnegie Endowment for International Peace Fenntarthatóság, Klíma, és Geopolitika programjának megbízott társigazgatója, valamint Dan Helmeci, a Carnegie Endowment junior kutatója az Internationale Politik Quarterly hasábjain fejtegették a klímacélokról szóló nemzeti törvények jogi kötőerejének kérdéseit Németország és az Egyesült Királyság példáján keresztül.

Bár a párizsi megállapodások óta a nemzetközi közösség nagyrészt egyetért a globális felmelegedés elleni küzdelem fontosságával kapcsolatban, a nemzetközi szerződések jogi kötőerejének hiányosságait sokan bírálják. Annak ellenére, hogy ezen dokumentumok kötelessé teszik az államokat a vállalt célok teljesítésére, a mulasztások szankcionálása ingoványos terület a nemzetközi jogban.

Elméletben a nemzeti parlamentek által elfogadott belső jogi szabályozások sokkal nagyobb kötőerővel rendelkeznek, azonban a gyakorlat – különösen az európai kontinens legnagyobb károsanyag kibocsátóinál - teljesen más képet mutat.

Németország 2019-ben iktatta törvénybe a globális felmelegedés elleni küzdelmet – az úgynevezett Klímavédelmi Törvény keretében. Ez a jogszabály garantálja, hogy Berlin 2050-re eléri a zéró kibocsátást, valamint köztes célokat is meghatároz, például a 65%-os csökkentést 2030-ig. Ezzel párhuzamosan létrehoztak egy, a törvény betartását ellenőrző szakértői bizottságot (Expertenrat für Klimafragen – ERK) is.

Ennek ellenére a jogszabály elfogadása után eltelt négy évben nem történt érdemi előrelépés a klímacélok érdekében.

Az ERK szerint amennyiben mind a 130 tervezett intézkedést végrehajtaná a német kormány, Berlin akkor sem volna képes elérni a köztes, 2030-as célkitűzéseket.

A mulasztások következményei annak ellenére sem világosak, hogy a Szövetségi Alkotmánybíróság korábban a törvény további szigorítására kötelezte a német kormányt.

A jogi kötőerő hiányát jól mutatja a fűtési törvény (Gebäudeenergiegesetz) példája is. A javaslatot eredetileg benyújtó Gazdasági és Klímaügyi Minisztérium szándéka a nem megújuló energiaforrásokat használó fűtési rendszerek fokozatos betiltása volt. Miután azonban a dokumentum kiszivárgott és országos felháborodást okozott, a döntéshozók kénytelenek voltak sokkal megengedőbbé tenni a tervezetet. Ehhez – a szerzők szerint – hozzájárult a klímaintézkedéseket támadó szélsőjobboldali AfD támogatottságának megerősödése is. Ez a példa tehát demonstrálja, hogy az ambiciózus célkitűzések ellenére az azok megvalósítását garantáló törvények mégsem rendelkeznek megfelelő kötőerővel.

Hasonló tendenciát mutat az Egyesült Királyság példája is. A brit Munkáspárt kormányzása alatt elfogadott Climate Change Act ötéves közbenső célkitűzésekkel igyekezte biztosítani a zéró kibocsátás megvalósítását 2050-re, amely az első tíz évben, egészen 2018-ig pozitív tapasztalatokat hozott.

2023-ra azonban az Egyesült Királyságban is bizonytalanná vált a klímaintézkedések irányába tanúsított politikai elkötelezettség: a Climate Change Committee (a britek ERK-hoz hasonló szakértői bizottsága) szerint kétséges a 2030-as célok megvalósulása.

Ez többek között annak is köszönhető, hogy Rishi Sunak kormánya elhalasztotta a robbanómotoros autók, valamint a gázkazánok forgalmazásának betiltását. Bár a németekhez hasonlóan az Egyesült Királyság bírói szervei is igyekeztek kiállni a klímaváltozás elleni küzdelem mellett – 2022-ben a Legfelsőbb Bíróság a klímavédelmi szervezeteket támogatva kötelezte a kormányt a klímastratégia átalakítására – London felelősségre vonása is bizonytalan.

Összefoglalva tehát a klímavédelmi célok teljesítését garantáló belső jogi szabályozások kötőereje – a nemzetközi aktusokéhoz hasonlóan – gyenge. Gordon és Helmeci szerint a kérdés mindaddig háttérbe fog szorulni, amíg a klímacélok teljesítéséért nem az aktuálisan kormányon lévő politikai erőknek kell felelősséget vállalni. Az elkövetkező évek mulasztásai pedig beláthatatlan következményekkel járhatnak.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon