2023. március 15. 07:00 - Danube Institute

Az európai légierő fejlesztése lehet a kulcs egy esetleges NATO-Oroszország konfliktusban

Az ukrajnai háború során a légvédelem, valamint az azt lehetővé tevő képességek, így például a közvetlenül alkalmazható információkat biztosító hírszerzés, szignfikáns szerepet játszottak az ukrán ellenállásban, valamint Moszkva a vártnál rosszabb teljesítményében is. A légi hadszíntér történései azonban nem csupán a jelenlegi háborúban, de egy hipotetikus Oroszország-NATO konfliktusban is döntő jelentőségűek lehetnek. John Christianson, a Center for Strategic and International Studies szakértője, valamint Matthew Hanson, a NATO Összhaderőnemi Légierő Tudásközpontjának parancsnoka a CSIS oldalán elemezték az orosz-NATO összecsapás lehetséges szcenárióit.

shutterstock_2137908009.jpg

A NATO légi haderőnemben való versenyképessége komoly kérdéseket vet fel egy Oroszországgal való konfrontáció esetén. Európa ilyen téren való függősége az Egyesült Államoktól meghatározó tényező, főként amennyiben a hipotetikus orosz offenzíva egy olyan időpontban indulna meg az európai kontinens irányába, amikor az USA egy másik hadszíntéren – például a Dél-kínai-tengeren – folytat katonai tevékenységet. A következőkben áttekintjük az orosz haderő erősségeit és gyengeségeit, összevetjük ezeket a NATO képességeivel, valamint ismertetjük a Christianson-Hanson szerzőpáros megoldási javaslatait.

Az ukrajnai invázió eseményei az elmúlt kicsivel több, mint egy évben kevésbé alakultak úgy, ahogy azt Moszkva eltervezte. Erre a háború elhúzódása is rávilágít, hiszen ma már tudjuk, hogy a Kreml politikai akaratának megfelelően az orosz hadvezetés villámháborúra készült. A tervek meghiúsulása azonban nem csupán a Nyugat által támogatott ukrán ellenállásból fakadt, de a Kijev ellen bevetett erők hadászati szintű hibáiból is.

Az egyik legjelentősebb fiaskó abból az orosz hadművészeti doktrinából fakadt, amely szerint a légierőt (VKS) csupán a szárazföldi csapatok előrenyomulásának támogatásaként érdemes használni.

Ennek – illetve a közvetlenül használható hírszerzési információk hiányának – következtében Moszkva nem volt képes az ukrán légvédelmet megsemmisíteni. A probléma tovább súlyosbodott, miután az orosz erők kezdtek kifogyni a nagy hatótávolságú precíziós fegyverekből, ami jelentősen megnehezítette a legfontosabb célpontok megsemmisítését. Ezzel szemben az ukrán stratégia, miszerint Kijev nem próbálja meg a levegőben legyőzni a megszállókat, hanem inkább innovatív eszközökkel igyekszik gyengíteni őket ebben a haderőnemben, sikeresnek bizonyult.

Bár az ukrajnai offenzíva során az oroszok hibát hibára halmoztak, kétségtelen hogy a moszkvai vezérkar le fogja vonni a megfelelő következtetéseket ezekből, amely nagyban megnehezítheti az észak-atlanti szövetségesek dolgát egy következő konfliktusban.

A lehetséges konfrontáció elemzése előtt azonban, a szerzőpáros szerint, érdemes leszögezni, hogy

a szövetséges légierő mind számbeli, mind minőségi fölénnyel bír az oroszokhoz képest.

Bár Moszkva legújabb repülőgépei rendelkeznek 5. generációs jellemzőkkel, azonban ez kevés ahhoz, hogy a VKS sikeresen szerepeljen a NATO ellen. A Kremlnek egyértelműen javítania kell a hírszerzési képességein, főként a közvetlenül használható, valós idejű felderítési információk esetében, hiszen enélkül hiába birtokolja a szükséges támadó eszközöket, nem lesz képes csapást mérni az ellenség legfájóbb pontjaira.

Ennek ellenére az utóbbi években az oroszok jelentős összegeket fektettek például szárazföldi légvédelmi rendszerekbe, valamint nagy hatótávolságú bombázókba. Az előbbi szempontjából nagy előnyként tartható számon a kalinyingrádi terület, hiszen innen lefedhető gyakorlatilag az egész Balti-tenger. Ezen lehetőségek következtében – Hanson és Christianson szerint – az orosz légierő, valamint a légvédelmi rendszerek egy időre biztosan képesek lehetnek lefoglalni a NATO-erőket.

Egy esetleges orosz támadás esetén mindezzel együtt azonban egyértelmű, hogy a NATO összességében felülmúlná az oroszokat a légi haderőnemben.

Bár Moszkva próbálkozott a légierő modernizálásával az utóbbi években, a kiképzés nem üti meg a Szövetség szintjét: egy orosz pilóta évente körülbelül csupán 100 órát repül, ami 1/3-a a NATO pilótái által levegőben töltött időnek.

Ezzel párhuzamosan azonban bizonyos, hogy Moszkva légvédelmi rendszerei, valamint az esetleges szövetségi légibázisok elleni támadások megnehezíthetik ezen csapatok dolgát, főleg, amennyiben az Egyesült Államok kétfrontos háborúra kényszerül.

A szerzőpáros véleménye szerint a NATO győzelmének biztosítása érdekében a szövetséges légierőnek számos reformon kell átesnie. Az első és

legfontosabb ezek közül az európai dependencia csökkentése, amit kiegészít az európai légvédelmi rendszerek fejlesztésének igénye.

Bár az amerikai erők jelenlétének biztosítása is kritikus szempont, ennél még fontosabb, hogy az európai és amerikai együttműködést az interoperabilitás növelésével tegyék még hatékonyabbá.

Összefoglalva tehát egyértelmű, hogy a szövetségesek képesek fölényt kialakítani Moszkva erőivel szemben a légi haderőnemben. Ezzel párhuzamosan azonban nem szabad elfelejteni, hogy a Kreml minden bizonnyal tanulni fog az Ukrajnában elkövetett hibákból, és beépíti a tanulságokat a jövő légierejébe, így a NATO erőinek is fejlődnie kell a versenyképesség fenntartásának érdekében.

Kíváncsi vagy, hogyan eszkalálódott az orosz-ukrán konfliktus? A témával kapcsolatos összes cikkünket itt találod.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon

komment
süti beállítások módosítása