Az Amerikai Egyesült Államok nagyhatalommá válása a 20. század első évtizedeiben kezdődött, azonban a vezető szerepe a mai napig alapvetően meghatározó tényezője a geopolitikának. Ezzel együtt jár, hogy az elmúlt 100 évben számos példáját láttuk az amerikai beavatkozásnak, illetve a fegyveres erő alkalmazásának. Ennek ellenére - Kína felemelkedésével - az USA-nak újra kell gondolnia az intervenciókkal teli külpolitikát. Monica Duffy (Fletcher School of Law and Diplomacy) és Sidita Kushi (Bridgewater State University) Washington beavatkozáson alapuló külpolitikájának gyökereit és jövőjét elemezték a Foreign Affairs hasábjain.

Az amerikai felemelkedés előtt Washington külpolitikáját leginkább az önvédelem jellemezte, valamint a kialakuló Nyugathoz tartozó államokkal való szövetségkötés. Az első és a második világháborúban való részvétel – amelyeket többnyire az amerikai érdekek sérülése okozott –, majd győzelem az Egyesült Államokat olyan vezető szerephez juttatta, amelyet korábban nem tapasztalt a geopolitika. Ennek ellenére a Szovjetunió képében volt valódi kihívója az amerikai hegemóniának, ugyanakkor ez a kontroll a ’90-es évekre megszűnt. A hidegháborút, de főképp a 2001. szeptember 11-i eseményeket követő időszakban az Egyesült Államok elleni provokációk száma szignifikáns csökkenést mutatott, azonban az amerikai katonai beavatkozások száma minden addiginál magasabb szintre jutott. Ahogy a Duffy-Kushi szerzőpáros fogalmaz,

amint az amerikai befolyás csökkent egy régióban, úgy nőtt Washington katonai lábnyoma.

Az amerikai beavatkozások értelmezéséhez először érdemes áttekinteni a nemzetközi jog intervenciókhoz kötött általános elveit. Az első ilyen, hogy a katonai erő használata csupán akkor legitim, amennyiben az önvédelemből, vagy egy szövetséges felkérésére és védelméből történik. Emellett az intervenciónak arányosnak kell lennie – egy kisebb fegyveres csoport akciójára nem adható válasz például atomtámadás formájában. Ezen felül a katonai erő használatának korlátozottnak kell lennie, csak a béke helyreállításáig tartható fent. Ezen szabályok például a hidegháború során az Egyesült Államok általi beavatkozás során részben vagy egészben többször is sérültek. Ugyanakkor – Duffy és Kushi szerint – érdemes feltenni a kérdést, hogy az intervenciók az USA túlélését szolgálták-e, hiszen „a háborúban hallgatnak a törvények”.

Az Egyesült Államok negatív megítélése az elmúlt évtized végére meglehetősen romlott a világ országaiban, amit a Pew Research Center adatai is mutatnak.

Az Amerikai Egyesült Államokat kiemelt fenyegetésként értékelők százalékos aránya a Pew Research Center által vizsgált országokban, 2013-ban és 2017-ben

A szerzőpáros szerint ez tulajdonítható többek között a Donald Trump elnökségét jellemző külpolitikai döntéseknek (például az Egyesült Államok kilépésének a Párizsi Klímaegyezményből), valamint a volt elnök más országokat agresszíven érintő tweetjeinek, de az amerikai intervencióknak is. Washington beavatkozó politikája több okra vezethető vissza.

Az egyik ilyen a 9/11-hatás. A 2001-es terrortámadások, valamint a dzsihadizmus offenzív módszerei – ide értve az öngyilkos merényleteket – meggyőzték az amerikai döntéshozókat arról, hogy a terroristák nem tekinthetők sem racionális, sem emberi szereplőknek.

Ebből következik a tárgyalás tilalmának elve, hiszen ezen logika alapján a kiegyezéssel való próbálozás felesleges időpazarlás – az ellenség irracionális jellegéből kifolyólag.

A másik ok a szerzők által „unipoláris inerciának” nevezett jelenség. Az Egyesült Államok a Szovjetunió felbomlása után tévesen feltételezte azt, hogy az államközi viszonyok unipoláris világképet mutatnak. Ehhez arra lett volna szükség, hogy az USA olyan katonai képességekkel rendelkezzen, amelyekkel képes a világ összes katonai erejének legyőzésére - egyszerre. Ez az állapot nem állt fenn, így csupán egy olyan multipoláris világrendről beszélhetünk, amelyben Washingtonnak hatalmas előnye van a többi hatalomhoz képest. Ennek ellenére a hidegháború alatt az amerikai külpolitikai gondolkodás szerves része lett a beavatkozás, amely a nemzet biztonságát szolgálta.

A Szovjetunió felbomlásával az USA dilemma elé nézett: nem alkalmaz többé katonai erőt, megerősítve saját felelős nagyhatalmi képét és legitimációját, és hagyja az etnikai és regionális konfliktusokat kibontakozni, vagy beavatkozik, kockáztatva globális megítélését?

Ahogy a jugoszláv háború, vagy éppen Irak is mutatta, az amerikaiak az utóbbi mellett döntöttek, azonban ezt már nem a nemzetbiztonsággal indokolták, hanem az emberi jogok és a demokrácia védelmével.

A hidegháború alatt a Szovjetunió létezése egyfajta korlátja volt az amerikai beavatkozásnak, hiszen mindkét fél önmegtartóztatást gyakorolt az eszkaláció elkerülésének érdekében. Az ellenfél eltűnésével Washington egyre több kockázatot vállalhatott a beavatkozások tekintetében, azonban

Kína felemelkedésével ennek vége szakadhat, és visszatérhet a gazdasági és diplomáciai erődemonstráció elsődlegessége.

Ennek egyik oka, hogy a kínaiak hegemóniájának legitimitása sokkal gyengébb, mint az Egyesült Államoké, tekintve hogy a Hszi Csin-Ping vezette autoriter állam nem csupán Hong Kong státuszát sértette meg, de rendszeresen fenyegeti Tajvant is. Ezt az amerikaiak szövetségek építésére használhatják ki a régióban. Emellett azonban Kína felemelkedése határt szabhat az amerikai beavatkozásoknak is – kölcsönösen korlátozva egymást – és elővigyázatosabb külpolitikára intheti Washingtont. Továbbá a beavatkozások korlátozása az Egyesült Államok részéről pozitív hozadékkal járhat, hiszen a megítélése világszerte javulhat ennek következtében.

Összefoglalva tehát Kína felemelkedésével új korszak elé nézhetünk, ami hatással lehet az amerikai katonai erővel való intervenciókra is.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon