Az ukrán-orosz konfliktus európai hatásairól és annak az európai átlagpolgárokra gyakorolt következményeiről értekezik Thomas de Maizière volt német hadügyminiszter (CDU) és A. Wess Mitchell a Foreign Policy hasábjain.

A szerzők szerint óriásit fordult a világ 2020 óta, hisz akkor a NATO tagállamai viszonylag megosztottak voltak, s nagyon sok olyan kérdés volt, amiben nem lehetett egy egységes álláspontot kialakítani. Többek között ilyen volt az orosz kérdés is, hogy pontosan milyen viszonyt is kellene a védelmi szövetségnek ápolnia a keleti hatalommal.

Az ukrán-orosz konfliktus kirobbanása azonban egy igen erős egységet kovácsolt a szövetségen belül a szerzők meglátása szerint, valamint felnyitotta a legtöbb tagállam szemét a kollektív védelemi- és katonai politikával kapcsolatban.

Évek után végre a tagok növelik védelmi kiadásaikat, megerősítik a szövetség keleti szárnyát és elkezdik diverzifikálni az energiaszektorukat.

Csak hallkan jegyezzük meg a szerzőknek, hogy Magyarország Donald Trump volt amerikai elnök kérése után az elsők között tűzte ki célul, hogy elérje a NATO által kitűzött célt, azaz hogy GDP-jének legalább 2%-t a haderőre fordítsa.

A hirtelen „feltámadáshoz” két dolog kellet: az ukrán katonák harca Oroszország ellen és egyfajta kollektív félelem Moszkvától, hogy ez akár egy NATO tagállamban is megtörténhet (itt főleg a Baltikumra gondolva). A szerzők szerint az európai polgárokban kialakult félelem „egészséges motiváció is lehet” abban, hogy végre olyan dolgokra figyeljenek, amiket békeidőben elhanyagoltak.

Maiziére-ék szerint sokkal nagyobb veszélyt jelentene ránk, európaiakra az, hogy nem hozunk megfelelő intézkedéseket az orosz agresszióval szemben, mint a tényleges orosz tankok vagy nukleáris fegyverek.

Azaz a társadalmaknak készek kell lenniük áldozatot hozni Ukrajnáért és hogy megakadályozzák a további orosz agressziót. A CDU-s politikus magyarán mondva a társadalmakkal próbálja megfizettetni a saját hibáikat. Miért is mondjuk ezt? A szerzők szerint például fel kell adni az orosz gázfüggőséget, még annak az árán is, hogy emiatt megnőnének a rezsiárak és szinte minden fogyasztási cikk ára. A szerzők szerint a nyugati országok az orosz gázzal próbálták meg korábban kivezetni a nukleáris energiát és a szenet, hogy a végén elérjék a teljes karbonsemlegességet. Azt azonban nem említik meg, hogy pont a CDU kormányzása alatt a meggondolatlan klíma-és energiapolitika (és a Zöldek nyomására) Berlin fokozatosan bezáratta és leépítette a saját nukleáris iparát. Az uránt pedig a sokkal olcsóbb (?), biztonságosabb (?) és megbízhatóbb (?) orosz gázra cserélték, ezzel kiszolgáltatva szinte a teljes európai kontinens energiabiztonságát.

Berlin lépésével egyszerre nőtt az orosz befolyás Európában, és távolodott el a kontinens egy valóban zöld energiapolitikától.

S most ugyanazon politikusok és honatyák az egyszerű választóval fizettetnék meg ennek a hibás politikának az árát, hiszen mára már mégsem annyira jó az orosz gáz. S hogy mit is csinál pontosan Berlin? Nem, nem a bezárt atomreaktorok újranyitását rendeli el (a Zöldek mégiscsak kormányon vannak, hogy is képzeljük), hanem a gázban szintén gazdag Katarhoz fordul. Micsoda zöld fordulat!

Kíváncsi vagy, hogyan eszkalálódott az orosz-ukrán konfliktus? A témával kapcsolatos összes cikkünket itt találod.

Szemlézte: Lukács Zoltán Marcell

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon!