Amerika kilépése az iráni atommegállapodásból és az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetése egyértelmű jele annak, hogy formálódik Trump külpolitikája: az adminisztráció nem mondott le az Egyesült Államok globális befolyásáról, sőt, a közel-keleti politikai jelenlét növelésével kívánja erősíteni azt – írja Walter Russell Mead a Wall Street Journal-ben megjelent véleménycikkében.

A szerző szerint Barack Obama elnöksége idején Irán felemelkedése egy elkerülhetetlen eseménysor volt. Az Iránnal való konfrontáció könnyen háborúhoz vezethetett volna, ezt pedig sem Obama, sem az amerikai közvélemény nem akarta. Ebben az időszakban a legokosabb megoldásnak egy olyan megállapodás tűnt, ami megvédi az amerikai érdekeket és teret hagy az amerikaiak kivonulásának.

Ahogy azt Obama és támogatói vélték, az iráni atommegállapodás mindezt el is érte. Azzal, hogy a nukleáris fegyverkezés lekerült a napirendről, a tárgyalófelek elhárítottak egy esetleges amerikai-iráni fegyveres konfliktust. Sőt, mi több, az atomalku aláásta az iráni keményvonalasok támogatottságát és egyre inkább bevezette az országot a világgazdaságba.

Napjainkban a megegyezés támogatói leginkább attól tartanak, hogy a megállapodás felmondása vagy megszűnése – az amerikai és iráni radikálisabb politika megerősödésével – olyan konfliktust válthat ki a két állam között, amely csökkenti majd az USA közel-keleti befolyását.

A szerző felhívja a figyelmet, hogy Trump megközelítése ettől lényegesen eltér. Az elnök vélhetően úgy gondolja, hogy az amerikaiak nem egy „posztamerikai”, vagyis egy Amerika nélküli Közel-Keletet, hanem a hosszú háborúk elkerülését és az amerikai befolyás fenntartását akarják. Trump gondolatmenete alapján azonban Irán közvetlen gazdasági támogatása és politikai elismerése nem a mérsékelt, hanem az iszlamista politikai formációkat erősíti.

A Trump-adminisztráció szerint Irán túlterjeszkedése kitűnő lehetőség az amerikai regionális befolyás növelésére. A nyugati szövetséges térségbeli államok sok áldozatot lennének képesek meghozni Amerika támogatásáért, Irán az atomalkuból történt amerikai kilépésre adott lehetséges keményebb válaszaival pedig olyan szövetségbe terelheti Izraelt és a térség szunnita államait, amely a katonai fenyegetés, a hírszerzési együttműködés és a nemzetközi gazdasági szankciók együttesével komoly nyomás alá helyezheti a perzsa államot Szíriában vagy más területeken.

Ha pedig az iráni vezetés az ország atomprogramjának újraindítása mellett dönt majd, az amerikai-izraeli légicsapások megalázó vereséget mérnének az iráni rezsimre és azonnal megállítanák az ország atomfejlesztéseit.

Egy ilyen helyzetben Irán olyan tárgyalási helyzetbe kerülne, amelyben az optimista vélemények szerint az iráni atomprogram korlátozása mellett a perzsa állam visszavenne regionális törekvéseiből: Szíria sorsáról az országgal szomszédos arab államok döntenének, valamint Irán elfogadná Irakot semleges ütközőállamnak.

A szerző megjegyzi, hogy ez a megközelítés valószínűleg népszerűtlen lesz az USA európai partnerei szemében, de jobban rezonál majd azokkal a közel-keleti szövetséges államokkal, amelyektől az egész stratégiai sikere függ. Trump külpolitikájából egyértelműen kirajzolódik, hogy Amerika az arab és izraeli érdekek priorizálásával a koalíciós diplomáciában látja a megoldást. A szövetségesek „megjutalmazása” a trumpi külpolitikai gondolkodás alappillére: minél aktívabbak az USA közel-keleti szövetségesei, annál kisebb az esélye annak, hogy újra amerikai csapatokat kelljen a térségbe vezényelni.

Mead szerint az amerikai kormány nem a „posztamerikai”, hanem a „neoamerikai” világrend kialakítására törekszik, és a Közel-Keletet választotta az új megközelítés tesztelésére. Trump nemzetbiztonsági kabinetje számára most a legfontosabb kérdés, hogy az elnök meddig lesz elkötelezett emellett az irányvonal mellett, és mit fog tenni akkor, ha valamilyen váratlan dolog történik, ami a Közel-Keleten nagyon is valószínűsíthető.

Szemlézte: Istrate Dominik