Az Egyesült Államok és az Iráni Iszlám Köztársaság által 2015-ben kötött, nukleáris fegyverekről szóló megállapodás visszaállítása a Biden-kormányzat számára több, mint két év után gyakorlatilag lehetetlenné vált. Ennek ellenére a nukleáris proliferáció megelőzése elengedhetetlen a térség stabilitásának fenntartása szempontjából, így Washingtonnak újra kell gondolnia az iráni nukleáris programmal kapcsolatos politikáját. Henry Rome, a Washington Institute for Near East Policy és Eric Brewer, a Nuclear Threat Initiative alelnökhelyettese, valamint a Nemzetbiztonsági Tanács és a Nemzeti Hírszerzési Tanács korábbi tagja a Foreign Affairs hasábjain elemezték Irán elrettentésének lehetőségeit.

Miután 2022 márciusában és szeptemberében az iráni kormányzat teljesíthetetlen követelésekkel blokkolta a nukleáris megállapodás helyreállítását, novemberben Joe Biden elnök egy nem hivatalos nyilatkozatban jelentette ki, hogy az Egyesült Államok „halottnak” tekinti az Iránnal való alkut. Azóta az iráni atomprogram elképesztő fejlődésen ment keresztül, egyes szakértők szerint csupán néhány héten belül képesek lennének egy működő atomtöltet előállítására. Annak ellenére, hogy egyik geopolitikai nagyhatalomnak sem érdeke, hogy újabb tagja legyen az atomklubnak, Irán mégsem szenvedett el semmilyen retorziót a hasonló fejlesztések következtében. Tekintve, hogy az Egyesült Államoknak nem sikerült helyreállítani az alkut, illetve a politikai nyomásgyakorlás sem bizonyult elégséges eszköznek, a Brewer-Rome szerzőpáros szerint a Biden-kormányzatnak a „C-tervet” kell alkalmaznia.

Ez egyet jelent az atomfegyver létrehozásának megakadályozásával az eszkaláció elkerülése mellett, miközben nyitva hagyják az ajtót a diplomáciai megoldás előtt.

A „C-terv” azonban számos hátulütővel jár tekintve, hogy „a status quo sem jó, de az alternatívák sokkal rosszabbak.” Az iráni nukleáris program fenyegetésének kezelése szükséges teherként értékelhető az amerikai külpolitika számára, hiszen az a Közel-Kelet helyett egyre inkább rövidtávon az Oroszországgal, míg hosszú távon a Kínával való versenyfutásra helyezi a fókuszt. Ennek következtében az utóbbi időben az Iránnal kapcsolatos politika középpontjában a de-eszkaláció, valamint az elrettentés álltak. Előbbit jól mutatja például az iráni olajjal szembeni szankciók kikényszerítésének hiánya, valamint a Szíriában és Irakban tartózkodó amerikai csapatok ellen elkövetett támadásokra adott enyhe válaszlépések. Az elrettentés érdekében az Egyesült Államok főként az Izraellel közös hadgyakorlatokra, valamint az ENSZ-szankciók megújításával való fenyegetésre helyezi a hangsúlyt. Mindezzel párhuzamosan Washington számára a de-eszkaláció központú megállapodás hazai politikai költségei is növekedtek.

A Biden-kormányzat számára kifejezetten bonyolult lenne elfogadtatni a Kongresszussal egy engedményekkel teli alkut, hiszen Irán Moszkva Ukrajna elleni inváziójának egyik legnagyobb támogatója.

Ezt tetézi, hogy 2024-ben elnökválasztások lesznek, és a demokrata kormányzat nagyon nehezen tudna elszámolni a választók felé, amennyiben az emberi jogokat semmisnek tekintő Irán egy engedékeny megállapodást írhatna alá.

Amennyiben mégis sikerülne megakadályozni, hogy Teherán működőképes atomtöltetet hozzon létre, a siker nem lehet teljes. Az utóbbi időszak alatt elért eredmények azt tükrözik, hogy Irán úgynevezett „virtuális atomhatalommá válhat”, hiszen rendelkezik azzal a tudással, ami lehetővé teszi, hogy záros határidőn belül hasonló fegyverrendszert gyártson.

A nukleáris program ellenére az utóbbi időszakban Iránnak sikerült csökkentenie nemzetközi elszigeteltségét. Az Oroszországhoz való közeledés szignifikáns szerepet játszott ebben a folyamatban, hiszen Moszkva az iráni fegyverekért cserébe nemzetközi támogatást, pénzt, és nem utolsó sorban az ukrajnai hadszíntéren összegyűjtött nyugati technológiát ad át Teheránnak. Hasonló közeledés figyelhető meg Kína esetében is:

Peking naponta körülbelül 1 millió hordó iráni olajat importál, ami az iráni kivitel körülbelül 80%-át teszi ki, bár ez szembemegy az amerikai szankciókkal.

Rome és Brewer szerint ezen kapcsolatok tendenciája mindaddig marad fenn, amíg Irán úgy látja, hogy a Kínával és Oroszországgal való együttműködés több előnyt nyújt, mint a Nyugattal való kooperáció.

Az elszigeteltség csökkenése regionális viszonylatban is megfigyelhető, hiszen Irán normalizálta viszonyát a többi között Kuvaittal, az Emirátusokkal, valamint legfőbb riválisával, Szaúd-Arábiával is. Utóbbira Peking közbenjárásával került sor, ami szintén erősíti a kínaiak közel-keleti pozícióit. A kapcsolatok rendezése azonban szembemegy a térségben alkalmazott amerikai nukleáris politikával, hiszen korábban a megegyezés feltétele a nukleáris nonproliferáció volt.

A jövőben az USA-nak számos kihívást kell leküzdenie, amennyiben mégis diplomáciai megoldást akar az nukleáris fegyverkezés problémájára. Miután az iráni ballisztikus rakétafejlesztési program miatt kivetett ENSZ-szankciók októberben megszűnnek, valamint 2025-ben lejár a 2015-ös megállapodás ellenőrző mechanizmusa is, az Egyesült Államoknak újra kell gondolnia a Teheránnal szembeni politikáját. Ezt nagyban nehezíti, hogy az Iszlám Köztársaságban 2024 elején parlamenti, míg 2025 közepén elnökválasztásokat tartanak, így az amerikaiakkal való tárgyalásról lekerül a fókusz.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon