A szabad versenyre épülő kapitalizmus példátlanul sikeresnek bizonyul a politikai és a gazdasági életben egyaránt: megerősítette a szabadságra és a fejlődésre épülő társadalmi szerveződés oszlopait. De mi történik akkor, ha az emberek nem látják tovább ennek a modellnek az előnyeit? − teszi fel a kérdést Daniel Finkelstein a City Journal oldalán megjelent cikkében.

David Cameron több mint tíz évig meghatározó alakja volt a brit politikai életnek, s ebben az időszakban hat évig miniszterelnök volt. 2015-ben többséget szerzett, és a Munkáspárt egy olyan ellenfelet állított ki Cameron ellen, aki túlzottan baloldali és inkompetens volt ahhoz, hogy valódi veszélyt jelentsen a választási küzdelemben. „Mégis, a választási győzelme után egy évvel ott állt a Downing Street 10 előtt a feleségével, bejelentve lemondását.” Néhány héttel később Cameron elhagyta a parlamentet, és Theresa May vette át a kormányzást. Mi történt?

A második világháborút követően egymást váltó brit kormányok rájöttek, hogy az ország viszonylagos gazdasági hanyatlását valamilyen módon kezelni kell. A cikk szerint az egyik nyilvánvaló megoldás az Európai Gazdasági Közösséghez (EGK) való csatlakozás volt a kontinentális szomszédokkal való szabadabb kereskedelem céljából. Számos botlást és akadály áthágását követően, 1972-ben a konzervatív kormányfő, Edward Heath bevitte az országot a Közös Piacba. Úgy tűnt, a kezelés eredményesnek bizonyult, mivel néhány év múlva a brit nemzetgazdaság gyorsabb ütemű növekedést produkált két európai riválisánál, Franciaországnál és [Nyugat]-Németországnál.

Finkelstein szerint a gazdasági fejlődésre több magyarázat is van: a Thatcher által bevezetett gazdasági reformok mindehhez hozzájárultak, és az is bizonyos, hogy ezeket az intézkedéseket az európai közösség nem akadályozta meg. Azonban már a kezdetektől probléma alakult ki a brit tagsággal kapcsolatban. Egy 1975-ös népszavazáson, amely az EGK-ban való bennmaradásról szólt, a kormány biztosította a közvéleményt arról, hogy az ország visszaszerzi függetlenségét. „A szuverenitás elvesztése korlátozott lett volna a közösség elsősorban gazdasági jellege miatt, és Nagy-Britannia tagállamként a nemzeti érdekével szembemenő tárgyú javaslatot megvétózhatott.”   

2016-ra a közös piacból Európai Unió lett, amely „dicsekszik a saját himnuszával, zászlójával, útlevelével és parlamentjével (…); saját bíróságával és a még szorosabb unió létrehozására tett kötelezettségvállalásával”. A Egyesült Királyság nem részese az euróövezetnek és a schengeni egyezménynek, mégis bármely európai állampolgár lényegét tekintve olyan előnyöket követelhet ott magának, mint a szigetország állampolgárai.

A brit politikai élet jobbközép táborát erősítők között egyre meghatározóbb lett az euroszkepticizmus, mutat rá az írás, azonban Nagy-Britannia Unióból való kilépésének gondolata kisebbségi álláspont volt, legalábbis a mainstream politikusok körében. Ahogy növekedett a népszavazás iránti választói igény, Tony Blair kormányfő az EU alkotmányozása kapcsán először a francia vétóra, majd a Lisszaboni szerződésre hivatkozva nem tartott referendumot.

Cameron más helyzetben találta magát: jobboldalán ott volt a populista, EU-ra és bevándorlásra összpontosító UKIP, miközben saját pártjának képviselői is elkötelezték magukat egy népszavazás mellett. Az elemzés szerint a miniszterelnök tudta, hogy a kilépésről szóló szavazást ha nem ő, majd másvalaki meg fogja tartani. Az európai integráció kudarcai ellenére Cameron a maradás mellett kampányolt, elsősorban gazdasági megfontolásokból: ha a szigetország kilép az Unióból, akkor a vám mellett nem vámjellegű korlátozásokkal is számolnia kell, valamint kevésbé lesz vonzó a befektetők számára, nem beszélve a pénzügyi szolgáltatások piacáról.

Amennyiben Nagy-Britannia kilép és elszigetelődik a kontinensen lévő szövetségeseitől, „vajon az Egyesült Államok továbbra is az Európába vezető hídként tekintene Nagy-Britanniára?” − teszi fel a kérdést a szerző. Finkelstein szerint ezért döntött Cameron a brit állampolgárok elé nyújtandó reformcsomag elkészítéséről. Ez az ésszerű számítás, amely az EU átalakítására vonatkozóan is tartalmazott javaslatokat végül bukással és a kormányfő lemondásával végződött. Eközben a kilépéspártiak a gazdasági kérdések helyett a bevándorlásügy és az alkotmány feletti ellenőrzés visszaszerzését hangsúlyozták. Szerintük az ország jobban el tudja költeni az EU-nak adott pénzt az egészségügyre.

A júniusi népszavazás eredményét látva az elemzés kiemeli, hogy az ország mélyen megosztott lett azok között, akik a világgazdaság előnyeit élvezték és azok között, akik a globalizációt elvetették. Másképpen az egyik táborba a fiatalabbak, biztosabb anyagi háttérrel rendelkezők, magasabban iskolázottak tartoznak; míg az ellentábort erősítők általában 16 éves korukig befejezték tanulmányaikat, kevésbé jövedelmező állásuk van, vagy pedig nyugdíjasok.

Nagy-Britannia a szerző szerint növekedésnek indulhat az EU-n kívül, amennyiben szabadabb, kevésbé szabályozott, és nyitottabb gazdasággá válik. A szerző értékelése szerint ez a legtöbb Brexit-párti szabadpiaci liberális reménye. Mégis, számos kilépéspárti szavazó országuk és megélhetésük nagyobb védelmére vágynak. Mindez a Brexitet összetett problémává teszi. „Ez egy átfogóbb kihívás.” Finkelstein zárógondolatában azt írja, a kapitalizmus kivételesen eredményes volt eddig mind politikailag, mind a gazdasági életben: alátámasztotta a szabadságot és a fejlődést. De mi történik akkor, ha az emberek azt látják, hogy ez számukra nem működik?