Nem segít a világhelyzet tisztázásában, ha a problémát leegyszerűsítve csak a szekuláris modernség és a fundamentalista brutalitás szélsőséges kategóriáiban gondolkodunk. „Kevés film gerjesztett olyan váratlan vitákat az elmúlt években, mint a mauritániai rendező, Abderrahmane Sissako Timbuktu című filmje, amely januárban jelent meg az Egyesült Államokban” – írja a The New Yorkerben megjelent cikkében Alexis Okeowo.
A film Timbuktu városában játszódik, amely az iszlám kultúra egyik központjának tekinthető a Szahara déli kapujában. A rendezőt egy igaz történet inspirálta: célja, hogy bemutassa az iszlamista megszállás folyamatát, azt, hogy mi történik, amikor átveszik az irányítást és a saría legszigorúbban vett értelmezését kezdik alkalmazni. A történet egyben az ellenállás dokumentálása is: azokról az emberekről szól, akik nem hajlandóak behódolni a fundamentalista eszméknek.
A januári, Charlie Hebdo szerkesztőségében történt merénylet után Párizs egyik külvárosában betiltották a film vetítését, arra hivatkozva, hogy a terroristákat próbálja mentegetni. Ezután az afrikai FESPACO filmfesztivál is levette műsoráról „biztonsági okokra” hivatkozva. Alexis Okeowo szerint ezek a reakciók a film egyik erősségének köszönhetőek: minden karaktere, még a dzsihadisták is morálisan összetett emberként jelennek meg. Véleménye szerint nem csak a terror válogatás nélküli brutalitását és abszurditását ismerhetjük meg, az ennek való ellenállás is megjelenik. A helyi lakosok mellett a dzsihadistákról is részletes portrét fest a történet, a hétköznapi problémáik mellett bemutatja, hogyan őrlődnek az iszlamistákhoz csatlakozó naiv és idealista helyi fiatalok a közösséggel szembeni lojalitás és az idegen hódítóknak tett eskü között. A terroristák fájdalmasan emberiek; ez egy olyan leírás, ami azért lehet megosztó, mert korábban még senki sem merte kimondani.
A rendező, Sissako egy, a Times-nak adott interjújában kifejtette, hogy nem fedi le a teljes igazságot, ha egyszerű „rosszfiúként” ábrázoljuk a terroristákat, akik semmilyen mértékben nem emlékeztetnek önmagunkra. Véleménye szerint ezek az emberek ugyanolyan gyengeségekkel küzdenek, mint mi; a gyengeségek pedig bárkit a borzalmak elkövetésének irányába terelhetnek. A film perspektívája olyan, mint az élet maga: nem ad egyértelmű válaszokat és könnyelmű előítéleteket, nyitott az értelmezésre – és félreértelmezésre –, a különböző emberek számára pedig mást és mást reprezentál. Az igazság itt is megjelenik, bemutatva a timbuktui lakosokat, akik sohasem sorakoztak fel az extremista csoportok mögött és örvendezve fogadták a francia és a mali hadsereget, akik elűzték a dzsihadistákat.
Alexis Okeowo szerint a film a szabad akaratra helyezi a hangsúlyt, és arra, mi befolyásolja azt, hogy az emberek mit kezdenek ezzel a szabadsággal. Véleménye szerint a jó és a rossz hagyományos kettőse már elavult, és az sem segít a helyzet tisztázásában, ha leegyszerűsítjük a problémát és csak a szekuláris modernség és a fundamentalista brutalitás szélsőséges kategóriáiban gondolkodunk. A legtöbben megtalálják a kettő közötti arany középutat, és nem inspirálja őket a „sötét oldalhoz” való csatlakozásra, ha egy olyan filmet néznek meg, amelyben esetleg önmagukra ismernek. Míg az Iszlám Állam követőinek száma folyamatosan bővül és a Boko Haram továbbra is fenn tudja tartani támogatottságát; a Timbuktu című film megpróbálja bemutatni, hogy ezek az emberek is olyanok, mint mi, csak eltévelyedtek, és üzenete az, hogy még nincs minden veszve. „Még mindig van remény az emberiség számára” – zárja sorait Alexis Okeowo.
Rózsa Kitti
