A kereszténység évszázadok óta jelen van Kínában, története során azonban számos kihívással és változással szembesült. Az első hittérítők már a középkorban megjelentek, majd később a nyugati misszionáriusok terjesztették tovább a vallást. A kereszténység terjedése időnként támogatásra, máskor pedig erős ellenállásra talált a kínai társadalomban és a politikai vezetés körében. Az évszázadok során üldöztetés és elismerés egyaránt kísérte a vallás fejlődését, amely napjainkban is fontos szerepet játszik Kína vallási és társadalmi életében és ma az egyik leggyorsabban növekvő vallás az országban.
A kereszténység (pontosabban annak asszír keleti változata) a 7. században jelent meg Kínában, majd a 9. századi buddhista üldözéskor csaknem teljesen eltűnt. Egy-két elszórt emléken kívül a következő századokból nincs nyoma a jelenlétének, csak akkor szerepel újra a forrásokban, amikor a mongolok a 13. században meghódították Kínát, ahol dinasztiát alapítottak Jüan néven.
A tatárjárás után a nyugati kereszténység vezetői a mongolok felemelkedésében lehetőséget láttak arra, hogy a muszlimok ellen új szövetségest találjanak a keresztes hadjáratok támogatására. A korban elterjedt hiedelem a mongolokat a legendás „János pap országával” azonosította, amelynek volt némi valóságalapja, mivel bizonyos mongol törzsek elitje valóban áttért a keresztény hitre. A pápa több követet is küldött a mongol nagykánhoz – aki 1271-től Kína császárának is nevezhette magát –, és Giovanni da Montecorvino ferences hittérítőt Peking első érsekévé nevezte ki. Ebben az időszakban egy magyar szerzetes, Gergely barát is Kínába utazott egy pápai követség tagjaként. A mongol uralkodók gyanakvóan tekintettek a meghódított kínai lakosságra, ezért a kormányzati és adminisztratív pozíciókba inkább külföldieket állítottak, így a keresztények jelenlétét is elfogadták, amely ekkor másodszor honosodott meg Kínában. A 14. században azonban a Ming-dinasztia hatalomra kerülése után minden, a mongolokhoz kötődő idegen befolyást felszámoltak, így a keresztény közösségek is eltűntek, és csak a 16–17. század fordulóján, Matteo Ricci missziója révén tértek vissza az országba.
Ricci halála után a kínai kereszténység további terjedését a rítus-vita akadályozta meg a 17. században. A vita középpontjában az állt, hogy a katolikus kínaiak továbbra is bemutathatják-e az őseiknek szóló hagyományos áldozatokat.
Ricci nyomán a jezsuiták ezt a szokást a "Tiszteld apádat és anyádat!" parancsolat kulturális kifejeződésének tekintették, ezért elfogadták, míg a ferencesek és a domonkosok bálványimádásnak minősítették és elutasították. Végül az őskultusz ellenzői kerekedtek felül: 1704-ben a pápa úgy rendelkezett, hogy katolikussá csak az a kínai válhatott, aki megtagadta a kínai hagyományok e fontos elemét, s nem mutatott be áldozatot halott felmenőinek. 1724-ben a kínai császár válaszul betiltotta a misszionáriusok működését, és a kereszténység terjesztése száz évre megszűnt Kínában. A Vatikán végül 1939-ben visszavonta a tiltást, elismerve, hogy a kínai hívők gyakorolhatják ősi rítusaikat, így Ricci és követői álláspontja bizonyult helyesnek.
Ez a döntés, valamint az ennek következtében bevezetett császári tilalom súlyos csapást mért a kínai kereszténységre. Míg a 18. század elején a katolikus közösség létszámát 300 ezer főre becsülték, a század végére 200 ezerre csökkent.
A rituális kérdésekben rugalmasabb protestáns misszionáriusok csak ezt követően érkeztek Kínába, ám a kulturális különbségek számukra is komoly akadályt jelentettek. A keresztény térítés újabb hullámát a 19. század közepén, az ópiumháborúk után meginduló gyarmatosítás kísérte. Az ipari forradalom hatására megerősödött nyugati hatalmak ekkor már nem pusztán távoli kereskedelmi partnerekként, hanem erőszakos hódítóként jelentek meg Kínában. A háborúkat lezáró egyezmények biztosították a győztes hatalmak számára, hogy misszionáriusaik szabadon működhessenek az ország belsejében is. A katolikus térítés irányítását nemzeti egyházak vették át, és a misszionáriusokat saját országuk hadereje védte. Az angolszász protestánsok főként saját vallási közösségeiket képviselték, és önálló felekezeteik megteremtésére törekedtek. A térítés ekkor már nem csupán vallási, hanem kulturális küldetés is volt, amelynek célja az volt, hogy a kínaiakat rávegyék a nyugati kultúra és vallás elfogadására, amelyet fejlettebbnek tartottak a kínai hagyományoknál.
Míg Matteo Ricci és követői elutasították a nyugati kultúra felsőbbrendűségének gondolatát, addig a 19. századi misszionáriusok már azzal a szándékkal érkeztek Kínába, hogy a helyi lakosságot „civilizálják” és „felemeljék”.
Ez érthetően egyre nagyobb ellenérzéseket váltott ki a század végére öntudatosabbá váló kínaiak egy részében. A kínai nacionalizmus és a „külföldi vallás” közötti ellentét első véres megnyilvánulása a bokszerlázadás 1899 és1901 között, amelynek célja a nyugati befolyás és a keresztény misszionáriusok kiűzése volt. Az összecsapás kínai keresztény áldozatainak száma 13 ezer és 32 ezer közé tehető.
Ezt követően a Vatikán igyekezett háttérbe szorítani az egyes európai országokhoz kötődő missziókat. 1919-ben egy pápai enciklika távlati célként azt tűzte ki, hogy a kínai katolikus egyházat a kínai klérus kezébe kell adni. 1926-ban a pápa 6 kínai papot kinevezett püspöknek, illetve számos kínai püspököt felszenteltek 1945 és 1949 között.
A Kínai Kommunista Párt (KKP) Mao Ce-tung vezetésével 1949-ben vette át a hatalmat, és megalapította a Kínai Népköztársaságot. A párt marxista-materialista alapokon állt, és a vallást az osztálytársadalom termékének tekintette, amely idővel megszűnik, amikor elérik a kommunizmust. Bár a vallások nyílt elpusztítása nem volt hivatalos cél, a KKP már korábban is korlátozta a vallási tevékenységeket, és a vallási meggyőződéseket "feudális babonaként" kezelte.
Mao Ce-tung uralma alatt az állam minden elismert vallást szigorúan ellenőrzött, de a kereszténység különösen célkeresztbe került.
Ennek fő oka az volt, hogy a katolicizmus és protestantizmus szorosan kapcsolódott Kína félgyarmati múltjához, ezért a nacionalista kampányok kiemelt célpontjai lettek. A protestáns misszionáriusokat 1952-re teljesen kiutasították, és a KKP megszervezte a „Három Autonómia” Mozgalmat, amely a külföldi befolyástól független egyházmodellt hirdette.
A katolikus egyház helyzete még bonyolultabb volt, mivel a pápa fennhatósága a KKP számára elfogadhatatlan volt. Az állam célja az volt, hogy létrehozza a Vatikántól független kínai katolikus egyházat, de a hívők nagy része nem volt hajlandó megtagadni Rómát. Az ellenálló papokat és híveket bebörtönözték vagy munkatáborba küldték, míg az állam támogatta azokat, akik hajlandóak voltak együttműködni. 1957-ben megalakult a Kínai Katolikusok Hazafias Szövetsége, amely hivatalosan elszakadt a Vatikántól.
Ennek következtében kettészakadt a kínai katolikus egyház: a hivatalos, államilag elismert egyházra és a titokban működő, pápa-hű „földalatti” egyházra. A Vatikán azonban soha nem közösítette ki kollektívan a „hazafias” katolikusokat, bízva abban, hogy a két egyház idővel újra egyesülhet.
A kulturális forradalom (1966–1976) alatt a vallási élet teljesen megszűnt Kínában. Ez volt a kereszténység legnehezebb időszaka, de az üldöztetés paradox módon megerősítette a hívők hitét. Mao Ce-tung halála (1976) után Kína új vezetése, Teng Hsziao-ping irányításával, szakított a korábbi szélsőséges politikai irányvonallal, és a gazdasági fejlődést helyezte előtérbe. A kulturális forradalom által okozott káosz és a társadalmi elégedetlenség arra kényszerítette az új vezetést, hogy egy rugalmasabb, pragmatikusabb politikát alakítson ki. Ennek részeként a vallásokkal kapcsolatos hozzáállás is megváltozott. Míg Mao idején a vallásokat az állam ellenségeiként kezelték és elnyomták, Teng Hsziao-ping felismerte, hogy a teljes elfojtás nem működőképes, és a vallási közösségek ellenőrzött keretek között történő működése nem jelent közvetlen veszélyt a kommunista rendszerre.
A Kínai Kommunista Párt Teng Hsziao-ping vezetésével 1978-ban elindította a „reform és nyitás” politikáját, amelynek célja a gazdaság modernizálása és az ország nemzetközi kapcsolatokba való integrációja volt. Ennek érdekében a társadalmi stabilitás biztosítása kulcsfontosságúvá vált, ezért az állam enyhítette a vallási közösségekre vonatkozó korlátozásokat.
A reformok hatására a vallási élet újraéledt. Az állam visszaszolgáltatta az egyházak egy részének azokat az ingatlanokat, amelyeket a kulturális forradalom alatt elkoboztak, és néhány templom, mecset és kolostor helyreállításához anyagi támogatást is biztosított. A vallás azonban továbbra is szigorú politikai felügyelet alatt maradt. A KKP kiemelt célja volt, hogy minden vallási tevékenység állami ellenőrzés alatt működjön és ne szolgálhassa politikai ellenállás szervezésére.
Bár a kommunista párt továbbra is hivatalosan ateista maradt, az 1980-as években egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a marxista-leninista ideológia visszaszorul, és Kínában egyfajta ideológiai vákuum alakult ki.
A kereszténység térnyerése különösen szembetűnő volt. Míg 1949 előtt a keresztények száma alig érte el az egymilliót, az 1980-as évekre a protestáns és katolikus közösségek gyors növekedésnek indultak. A kereszténység terjedését részben az amerikai neoprotestáns mozgalmak hatása is segítette.
Bár az 1982-es alkotmány garantálja a vallásszabadságot, ez csak az öt hivatalosan elismert vallásra vonatkozik. A 2005-ös és 2018-as vallási szabályozások megkövetelik, hogy minden vallási szervezet regisztráljon, és elutasítanak minden külföldi befolyást. A legújabb intézkedések előírják, hogy a vallási csoportoknak támogatniuk kell a Kínai Kommunista Pártot és a szocializmust. A keresztény egyházak számára a 2018–2022 közötti időszakra külön terv készült a vallás „sinizálására”, vagyis a kínai politikai és kulturális irányvonalhoz való igazítására.
A Pew Research Center 2015-ös felmérése alapján Kínában 2010-ben 244,1 millió buddhista, 68,4 millió keresztény, 24,7 millió muszlim ember élt, a népi vallások követőinek száma 294,3 millió, 700,7 millió fő pedig nem tartozott valláshoz. A kereszténységen belül a katolikusok száma 9,2 millió, a protestánsoké 59,2 millió volt, de az országban van 20 ezer ortodox hívő is. A Freedom House 2017-es jelentése az öt elismert vallás, a Falun kung, illetve az új vallási és kvázi-keresztény mozgalmak hívőinek számát több mint 350 millióra teszi.
A kereszténység helyzete Kínában napjainkban összetett és dinamikusan változó. Az elmúlt években a keresztény közösségek száma jelentős növekedést mutatott, ugyanakkor a kínai kormány továbbra is szigorú ellenőrzést gyakorol a vallási tevékenységek felett.
Ezentúl a katolikus egyháznak különleges kapcsolata van Kínával, hiszen 2018-ban a Vatikán és Kína titkos megállapodást kötött a püspökök kinevezéséről, amely lehetővé teszi, hogy azok közös megegyezéssel történjenek. Ez a lépés a hivatalos és a "földalatti" egyház közötti feszültségek enyhítését célozta, azonban a gyakorlatban továbbra is jelentős kihívások és ellentétek tapasztalhatók a két közösség között.
Az együttműködésük jeleként néhány hónapja újra meghosszabbították az egyezményüket.
In his annual State of the World address to diplomats at Holy See, Pope Francis said renewal of Vatican deal w China was "a sign of the desire to continue a respectful & constructive dialogue in view of the good of Catholic Church in the country & of all the Chinese people." pic.twitter.com/b35r5CxWp9
— Michael Haynes 🇻🇦 (@MLJHaynes) January 9, 2025
Bár pontos adatok nem állnak rendelkezésre, becslések szerint Kínában már több mint 100 millió keresztény él, ami az ország hatalmas népességéhez viszonyítva is jelentős szám. Ha ezek az adatok hitelesek, akkor
az elmúlt évtizedekben sehol sem terjedt gyorsabban a kereszténység, mint Kínában, a trend folytatódása esetén pedig belátható időn belül a legtöbb keresztény hívővel rendelkező országává válhat a világon.
Tehát Dr. Salát Gergely sinológus művét alapul véve látható, hogy a kereszténység története Kínában jól tükrözi az ország társadalmi és politikai változásait. Habár a vallás évszázadok óta jelen van, mindig alkalmazkodnia kellett az éppen uralkodó hatalomhoz. Az elnyomás és a terjedés időszakai váltották egymást, ami rávilágít arra, hogy a vallás szerepe Kínában nem csupán hitbéli kérdés, hanem politikai és kulturális tényező is. Napjainkban a kereszténység növekvő népszerűsége és az állami ellenőrzés közötti feszültség továbbra is meghatározó marad, ami arra utal, hogy a vallási szabadság és az állami irányítás közötti egyensúly kérdése hosszú távon is kulcsfontosságú lesz.
Írta: Tóth Zsombor
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
