2023. november 29. 07:00 - Danube Institute

A Hamász és az emberi pajzs évezredes hagyománya: miért olyan nehéz védekezni a túszejtés ellen?

 A Hamász és az izraeli kormány között létrejött tűzszüneti megállapodásnak köszönhetően számos olyan túsz kapta vissza a szabadságát, akiket az október 7-i támadás során rabolt el a terrorszervezet. Ugyanakkor még túszok százai várnak arra, hogy a katari közvetítéssel folyó tárgyalásoknak köszönhetően hazatérhessenek.

shutterstock_2377771925.jpg

Annak ellenére, hogy a Hamász támadása jelenti az elmúlt évek legnagyobb léptékű túszügyét, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a kormányokra emberrablással való nyomásgyakorlásnak évezredes hagyománya van, ami egészen az időszámításunk előtti 4. századig nyúlik vissza. Az elmúlt több, mint kétezer év tapasztalatait áttekintve megérthetjük, hogy miért is olyan nehéz a döntéshozók dolga, ha túszokról van szó, és miért használják előszeretettel ezt az egyébként illegális hadviselési módszert napjaink extrémista szervezetei. Erről Robin Wright a Wilson Center kutatója, valamint a New Yorker magazin szerzője írt.

A túszejtés hagyománya a hadviselés egyik legfontosabb elemének szerepét töltötte be évezredeken keresztül. Ez különösen a non-lineáris hadviselés szereplőire igaz, hiszen

a nem állami aktorok az emberrablásokon keresztül viszonylag alacsony költségű műveletekkel, nagy mértékben tudtak nyomást gyakorolni az adott államra, egyes politikai vagy gazdasági előnyök elérésének érdekében.

Az egyik első eset, amikor sor került a túszokkal való hadviselésre i.e. 4. századra tehető, amikor II. Philipposz jövendőbeli makedón királyt a thébaiak elrabolták és három éven keresztül tartották fogva. Hasonlóan jó példa Julius Caesar esete, akit a cilíciai kalózok ejtettek foglyul, miközben átkelt az Égei-tengeren. Ugyanígy kalóztámadásnak esett áldozatul Szent Patrik is a Brit-szigetek partjainál, akit ír fosztogatók 6 éven keresztül használtak rabszolgaként, bár kissé ironikusan Szent Patrik később éppen a modern Írország védőszentje lett.

A túszügyek azonban nemcsak az ó- és középkort határozták meg, hanem az Amerikai Egyesült Államok születését követő éveket is. A berber kalózok támadásainak száma a 13 gyarmat függetlenedése után nagyban megnövekedett, amely a 19. században két berber-amerikai háborút is maga után vont.

A kalózok előszeretettel alkalmazták a túszejtés eszközét: George Washington például 642 ezer dollárt (az akkori amerikai költségvetés 1/3-át) fizette ki váltságdíjként 100 amerikai matróz életéért.

Bár az újkorban az emberrablásokra főként pénzért és egyéb gazdasági előnyökért került sor, az elmúlt 75 évben megnövekedett az ideológiai indíttatású ügyek száma. Ráadásul a technológiai fejlődés és a közösségi média is a túszejtők malmára hajtja a vizet, hiszen – ahogy Wright fogalmaz – „a túszok fogsága a nyilvánosságot is magával ragadja”, az átlag állampolgár tehát sokkal személyesebben éli meg a fogvatartottak tragédiáját, ami még inkább növeli a kormányokra helyezkedő nyomást.

Az emberrablást, mint hadviselési eszközt egyébként a nemzetközi jog is szigorúan tiltja. Az 1949-es genfi egyezmény, az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottságának 1950-es állásfoglalása, valamint az 1979-es Nemzetközi Túszszedés Elleni Egyezmény is háborús bűnként tartja számon az emberekkel való zsarolást. Ennek ellenére ez esetben a nemzetközi jog alig-alig képes szankcionálni a hasonló tevékenységet folytató szervezeteket, így a szabályozás kevéssé hatékony.

A ’70-80-as években tovább növekedett a túszejtéssel járó terrorakciók száma, elég megemlíteni az 1972-es olimpián történteket, vagy éppen a teheráni USA-nagykövetség ügyét, ahol 52 amerikai diplomatát 444 napig tartottak fogva az elkövetők. Az izraeliek ellen irányuló legnagyobb horderejű támadásra is 1976-ban került sor, amikor palesztin terroristák 100 izraeli állampolgárt ejtettek túszul az Air France egyik járatán.

A merényletnek egyetlen áldozata volt, a mentést vezető katona, Jonathon Netanyahu, a jelenlegi miniszterelnök testvére.

A 2000-es években is folytatódtak az izraelieket érintő túszügyek: 2006-ban foglyul ejtettek például egy izraeli katonát, Gilad Shalitot, akit csupán körülbelül 1000 palesztin terrorista szabadon engedése után sikerült megmenteni. A fogolycsere eredményeként palesztin területekre visszatérő terroristák között az a Yahya Sinwar is ott volt, aki 22 év börtön után visszatért a Hamász élére, és főszerepet játszott az október 7-i támadás kitervelésében.

Összefoglalva tehát a történelem és az elmúlt évtizedek tapasztalatai azt mutatják, hogy a túszejtés – akármilyen kegyetlen is – hatékony eszköz a kormányokat zsarolni próbáló csoportok kezében, hiszen ellene védekezni gyakorlatilag lehetetlen.

Kíváncsi vagy az Izrael és a Hamász közötti konfliktus többi részletére is? A témában született írásainkat itt találod!

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon

komment
süti beállítások módosítása