„A nagy négyek világában” – fogalmazott Ricardo Lagos, egykori chilei elnök, utalva ezzel Kínára, Oroszországra, az Egyesült Államokra és az Európai Unióra – „mi nem is létezünk.” Mi az oka Latin-Amerika elszigeteltségének? Milyen hátrányokkal jár, illetve hogyan profitálhatnak az országok abból, hogy nem a nagyhatalmi játszmák kereszttüzében helyezkednek el? A régió helyzetét Will Freeman, a Council of Foreign Relations Latin-Amerika központjának kutatója, valamint Ryan C. Berg, a Center for Strategic and International Studies „Americas Program” igazgatója, a „Future of Venezuela” kezdeményezés elnöke elemzik a Foreign Affairs hasábjain.

A késő ’50-es évektől kezdve egészen a hidegháború végéig Latin-Amerika a nagyhatalmi játszmák középpontja volt, sőt, geopolitikai szempontból is fontosnak számított. Manapság viszont nem lehet ugyanezt elmondani a régióról: a XXI. században Amerika közeledése fokozatosan alábbhagyott. Annyit viszont hozzá kell tenni, hogy az USA nem pont így tervezte külpolitikáját, hiszen George W. Bush éppen a középpontba szerette volna helyezni a Latin-Amerikával kapcsolatos szabadkereskedelmi megállapodások előrelendítését, illetve egy új bevándorláspolitikai reformot is. Azonban, a 2001. szeptember 11-i terrortámadás felülírta ezen terveket, Amerika pedig az afganisztáni és iraki háborúkra helyezte a hangsúlyt.

A helyzet azóta sokat nem változott, hiszen a jelenleg is formálódó bipoláris, vagy éppen multipoláris világrendben, illetve nemcsak az Európa közvetlen szomszédságában, hanem a Közel-Keleten is dúló háborúk, valamint a fokozott instabilitás közepette a régióra szinte alig vetül reflektorfény.

Ugyanakkor nem szabad azt sem elfelejteni, hogy az amerikai befolyás gyengülése ellenére a régió még sok szálon kötődik az Államokhoz. Ilyen például az illegális bevándorlás, amely nem csak komoly politikai következményekkel jár északon, hanem elősegíti még a további polarizálódást délen. Az illegális bevándorlással pedig növekszik a transznacionális bűncselekmények mértéke is, amely szintén nagy terhet ró az USA-ra (erről bővebben itt írtunk).

A geopolitikai csatározásokból való kimaradás nem feltétlenül jelent hátrányt. A hidegháború befejeztével Latin-Amerikában csökkent a külföldi intervenciók száma

(külföldi katonai intervenció például 1994 óta nem történt) – ami egyébként régebben igen gyakori volt -, a kormányok pedig ezáltal nagyobb teret kaptak önrendelkezés szempontjából. Számos ország vezetője üdvözölte a tünedező amerikai befolyást – Washington távollétében pedig megalkották saját multilaterális szerveiket (többek között a Dél-amerikai Nemzetek Unióját – Union of South American Nations, UNASUR), habár ezek közül nem sok bizonyult ténylegesen sikeresnek, elsősorban a komoly ideológiai, nyelvi, kulturális, és súlyos infrastrukturális különbségek miatt.

A nagyfokú geopolitikai marginalizációval a latin-amerikai országok olyan gazdasági és külföldi segélyeket szalasztanak el, amelyek létfontosságúak lennének valamennyi ország fennmaradása szempontjából.

Mindemellett, a határokon átívelő kihívások, mint például a transznacionális bűnszervezetek, a migráció, illetve a természeti katasztrófák olyan akadályokat gördítenek a régió elé, amelyeket nehéz orvosolni, különösen izolációban.

Számos latin-amerikai országnak nagy kihívást jelent a régión belüli kereskedelem, elsősorban a kritikus minőségű infrastruktúra, ezért is találnak partnerre – Afrika kivételével – szinte bármelyik másik országban. Ez viszont nagyban a külföldi piacok függőjévé teszi a régiót. A megfelelő, illetve hatásos regionális integráció pedig gátat szab a globális piacon történő pozicionálásnak – ez például meg is nyilvánul Argentína, Bolívia és Chile esetében, amelyek tény, hogy a világ legnagyobb lítium-lelőhelyei, és amelyeknek az az érdekük, hogy profitáljanak forrásaikból, azonban egy olyan közös platform hiányában, ahol kidolgozhatnák az ezzel kapcsolatos irányelveket, a kooperáció helyett egymás riválisaivá válnak.

Nem szabad ugyanakkor elfelejteni, hogy Latin-Amerikának igenis kulcsszerepe van a globális problémák kezelésében. Ha nem sikerül megóvnia az Amazonas esőerdőt, a nemzetközi közösség nem fogja tudni kordában tartani a globális felmelegedést.

Sőt, a szója- és a búzatermelés szempontjából a régió elengedhetetlen komponense a globális élelmiszer biztonságnak.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy még az USA-Kína rivalizáció fokozódásával sem – ahol Latin-Amerikának egyébként lenne esélye a középpontba férkőzni – fog megszűnni a régió elszigeteltsége, hiszen úgy Washington, mint Peking más térségekre összpontosítanak. Ezért, a kormányok azon kulcsfontosságú kérdésekben, mint például a biztonság vagy fejlődés – a nemzetközi lehetőségek hiányában - magukra vannak utalva, amely csak azt idézi elő, hogy a már így is bizonytalan országok helyzete még bizonytalanabbá válik.

Szemlézte: Nyilas Sára

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon