A Kínai Népköztársaság felemelkedése során az aktuális pártvezetés által alkalmazott diplomáciai eszközök egyre erőteljesebbé váltak. A Hszi-éra alatt a kínai diplomaták tevékenységét a nyugati kutatók csak „harci farkas diplomáciaként” emlegették. Ennek ellenére – az elmúlt években – ez a külpolitikai attitűd konszolidálódni látszik, amely nagy hatással lehet az amerikai-kínai kapcsolatok alakulására is. Zhouran Li (School of Advanced International Studies) a The Diplomat hasábjain a Japánnal való viszony példáján keresztül elemezte Peking diplomáciai stratégiájának alakulását.

Hszi Csin-ping hatalomra kerülése óta a külpolitikai asszertivitás jelentős szerepet tölt be a kínai államapparátus működésében. Ennek része az agresszív érdekérvényesítés, azaz a „harci farkas diplomácia”. A CNN cikke szerint a kifejezés a „Wolf Warrior” című kínai akciófilmből származik, és az olyan külügyi képviselőkre utal, akik a szokásostól eltérő felületeken - így például Twitteren - erőszakos választ adnak a Kínát ért kritikákra. Ez a gyakorlat tavaly év végére odáig fajult, hogy Egyesült Királyságba delegált diplomaták fizikai erőszakot alkalmaztak egy Hong Kong függetlenségét támogató aktivista ellen Manchesterben.

A farkasok diplomáciája azonban olyan tényező, amely tovább eszkalálhatja az amerikai-kínai ellentétet, amelyet az elmúlt hónapokban számos negatív hatás ért: gondolhatunk akár az Egyesült Államok felett lelőtt kémballonra, vagy éppen a kínai külügyminiszter müncheni beszédére.

Ezzel szemben – Zhouran Li szerint - Peking nem csupán ezt a módszert képes alkalmazni: a kínai multidimenziós diplomácia lehet a megoldás a nyílt konfrontáció elkerülésére.

A kapcsolatok fenntartásának ezen módja leginkább a Peking-Tokió-viszony rendezésének keretében mutatkozott meg az elmúlt évtizedben.

A Népköztársaság Japánnal való kapcsolatai 2010 és 2012 között érték el a mélypontjukat a Senkaku-szigetek ügyében folytatott területi viták miatt. A lakatlan szigetcsoport a szárazföldi Kína, Tajvan, valamint Japán között fekszik, közel a kulcsfontosságú hajózási útvonalakhoz. Ennél is fontosabb azonban, hogy a területhez tartózó tengerfenék komoly kőolaj- és földgázmennyiséget tartalmaz. A feszültségek enyhülését végül a Trump elnök megválasztása utáni bizonytalanság hozta el, ami közvetlenül indukálta a két állam közeledését.

Ez a folyamat azonban nem a hivatalos szervek közötti diplomáciai kapcsolatok újraindításával kezdődött, hanem a soft power kiterjesztésével.

Először a kínai külügy által működtetett CPAFFC (Chinese People’s Association for Friendship with Foreign Countries) Japánban jelen lévő divíziója kezdett főként informális találkozók szervezésébe, társadalmi diskurzust meghatározó, nem állami szereplőkkel (például Yokoi Yutaka nagykövettel, vagy éppen Kinutani Koji festővel). A viszony normalizálására jó lehetőséget adott a kínai-japán barátsági szerződés 1978-as aláírásának negyvenedik évfordulója.

A soft power és az informális gesztusok általi előkészítő tevékenység nagyban elősegítette, hogy a kapcsolatfelvételi törekvések hivatalos útra lépjenek. A japán külügyminiszter 2018 januárjában tett pekingi látogatásával megtört a jég a felek között, amit magas szintű találkozók sora követett: az akkor államtanácsosi pozíciót betöltő Wang Yi áprilisban Tokióba utazott, majd szeptemberben sor került Abe Sinzó japán miniszterelnök és Hszi közötti megbeszélésre Vlagyivosztokban.

A formális találkozók sorozata a japán miniszterelnök pekingi látogatása során csúcsosodott, amelynek következtében megállapodás született a japán tőke kínai piacokra való beáramlásának liberalizációjáról, valamint ipari és gazdasági fejlesztésekben való egyéb együttműködésről.

A CPAFFC szerepe mellett kiemelendő, hogy a japán kormánypárton belüli, valamint az azon túli politikai erők dimenziójában is sikeres volt a kínai diplomácia. Érdemes megemlíteni például Nikai Toshihiro személyét, aki a Liberális Demokrata Párt főtitkáraként találkozott Hszivel, és a kínai-japán kapcsolatok normalizálásának egyik legfőbb támogatójává vált a párton belül. Hasonlóan fontos feladatot látott el Jamagocsi Nacuo, az LDP-vel koalícióban álló Komeito párt vezetője, aki a legfőbb közvetítővé nőtte ki magát a kínaiak és a japán kormány között.

A Japán esetében alkalmazott kapcsolatteremtési stratégia tehát megmutatja, hogy a kínai külpolitika nem korlátozódik az agresszív „harci farkasokra”. A multidimenziós diplomácia – azaz a nem állami szereplőkön, valamint pártokon keresztül történő, óvatos kontaktusteremtés a hivatalos találkozókat megelőzően – sikeresnek bizonyult, és egyesek szerint jól működhetne Washington irányába is. Erre hatalmas szükség lenne, hiszen az amerikaiak Pekinggel való párbeszédének hanyatlása, valamint a kommunikációs csatornák megszűnése végzetes tényezőt jelenthet egy esetleges konfrontáció során.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon