Nina Tannenwald, a Brown egyetemi oktatója, valamint a The Nuclear Taboo (1999) című mű szerzője a Foreign Policy hasábjain értékelte az orosz-ukrán háború nukleáris haderővel kapcsolatos vetületeit.

1945 augusztus 6-a után megváltozott a világ. A Hirosimát, majd Nagaszakit érő atomtöltetek detonációjával új korszak kezdődött mind a haditechnikában, mind a nemzetközi kapcsolatok tudományában. A következő évtizedek központi témájává vált az atomfenyegetettség, valamint az ellene való védekezés, ami alapjaiban határozta meg a hidegháború korának államközi viszonyait.

Tannenwald szerint az atomfegyverek középpontba kerülésével az évszázad második felére kialakult egyfajta nemzetközi normarendszer, ami nem csupán a szuperhatalmak szándékait tükrözte, de minden szereplőét, akit érintettek a rettenet egyensúlyának (balance of terror) hatásai. A legfontosabb szerepet talán a társadalom kapta, hiszen

egy teljes generáció nőtt fel úgy, hogy az atomtámadástól való félelem meghatározta a mindennapjait

- amelyet jól példáz a „Duck and Cover” című 1951-es amerikai oktatóvideó. 

A kubai rakétaválság után nem csupán az atomfegyverrel nem rendelkező országok, valamint az ENSZ, hanem a két szuperhatalom is belátta – nagyobb részben stratégiai, kisebb részben morális okokból – hogy a nukleáris fegyverzettípus korlátozása elkerülhetetlen. Ezáltal felfutott az atomfegyverek stigmatizációja, és

kialakult az úgynevezett atomtabu, ami megkérdőjelezhetetlen normává vált a fegyveres konfliktusok világában.

Az 1990-es évekre mindkét szuperhatalom egyértelműen az atomfegyverek szabályozott birtoklása mellett állt. Tannenwald kiemeli, hogy ekkor sokan azt hitték, hogy a Szovjetunió, valamit az USA közeledésével az atom kérdése kikerült a nemzetközi politika központi problémáinak köréből. Ezt támasztja alá Gorbacsov 1991-es nyilatkozata, miszerint „a globális nukleáris háború kitörésének kockázata gyakorlatilag megszűnt létezni.”

Mint sok mindenben, az atomtabu majd 30 éves fennállásában is változás tűnik kibontakozni az orosz-ukrán háború kitörésével. Mindenkiben felmerülhet a kérdés, hogy az „orosz vezetés továbbra is egyetért-e az atomtabu normáival.” Tannenwald szerint

Vlagyimir Putyin szeretné, hogy a Nyugat tartson az orosz atomfegyver bevetésétől, de tisztában van vele, hogy ez visszavonhatatlan és elkeserítő következményekkel járna az orosz fél számára.

Ennek ellenére az Amerikai Egyesült Államok, valamint az európai országok  minden segítséget megadnak Ukrajna számára, legyen szó akár a konvencionális fegyverekről, vagy Oroszország háborús bűnökért való felelősségre vonásáról. Ennek ellenére a NATO  vezetői továbbra is az önmegtartóztatás mellett döntenek az Ukrajnát érintő kérdésekben, ami jól megmutatkozik a repüléstilalmi zóna bevezetésének mellőzésében.

Emellett az Egyesült Államokban is erősödni kezdtek azon hangok, amelyek szerint a háborút nem csupán Ukrajna támogatására, hanem Oroszország gyengítésére is fel lehetne használni. Ez viszont egy kifejezetten ingoványos talaj, hiszen a Föderáció nem csupán hadászati, hanem harcászati atomtöltetekkel is rendelkezik, amelyek bevetése éppen elég a rendkívül törékeny atomtabu normájának megsemmisítéséhez.

Kíváncsi vagy, hogyan eszkalálódott az orosz-ukrán konfliktus? A témával kapcsolatos összes cikkünket itt találod.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon