A családpolitika az alapszerződések által is védett nemzeti identitás része, így az EP LMBTIQ-állásfoglalása sértheti a tagállamok alkotmányos identitását.
Hegedős Soma, a Danube Institute vezető kutatójának írása
Nagy visszhangot váltott ki, hogy az Európai Parlament (EP) hétfőn kiadott egy állásfoglalást, amelyben az EP az LMBTIQ-jogok előmozdítását és az ún. szivárványcsaládok teljes elismerését szorgalmazza Európában. Az EP-határozat ráadásul az LMBTIQ-jogokat általános jelleggel definiálja emberi jogokként, továbbá az uniós jog elsőbbségére is hivatkozik a tagállamokkal szemben, amely ismét felerősítheti a közjogi vitákat az Unió és tagállamai kapcsolatának jogi természetét illetően.
Az állásfoglalás szerint az LMBTIQ-személyek „továbbra is” diszkriminációval és erőszakkal szembesülnek Európában, ráadásul komoly aggodalomra ad okot, hogy a Rainbow Europe 2021-es kimutatása szerint stagnálás figyelhető meg az LMBTIQ-személyek jogainak terén és az ún. szivárványcsaládok elismerésének európai szintű érvényesítése vonatkozásában.
Az EP 387:161 arányú döntésében hivatkozik arra is, hogy az utóbbi időben ráadásul visszalépések is történtek, politikusok alkalmaznak ellenséges retorikát az LMBTIQ-személyekkel szemben és „ugrásszerűen növekedett” a homofób és transzfób erőszak is, amelyre példa az „LMBTI-mentes övezetek” kialakításával kapcsolatos ötlet is.
Az EP többségi állásfoglalása szerint az LMBTIQ-személyeket ez ráadásul olyan alapvető jogaikban akadályozza, mint egyes egészségügyi ellátások igénybevétele, az oktatás, vagy akár árukhoz, szolgáltatásokhoz való hozzáférés.
Egy másik dilemmát jelent, hogy az Unión belül egyes tagállamok nem ismerik el az azonos neműek – más tagállamban kötött – házasságát, vagy akár élettársi kapcsolatát, avagy nevelőszülői státuszukat, hiszen így a határátlépést követően alakulhatnak ki problémák. E tekintetben márpedig az Uniónak kötelessége fellépni a hátrányos megkülönböztetésekkel szemben, továbbá az Unió területén való szabad mozgás biztosítása érdekében.
Tagállamok alkotmányos identitása: „No-go!” zóna az EP számára
Érdemes egy pillanatra eltekinteni az állásfoglalás esetleges politikai mellékzöngéitől, vagyis például, hogy az Európai Parlamentben egyébként milyen ideológiai hátteret igyekszik erősíteni a képviselők többsége vagy, hogy esetleg milyen politikai mozgalmak jelentéseire és petícióira hivatkozik a határozat.
Fontos látni, hogy az Európai Parlament az Unió szerveként ugyanúgy felelőséggel tartozik a döntéseiért, ráadásul a hatáskör-átruházás, valamint a szubszidiaritás elvei miatt különösen figyelemben kellene tartania, hogy milyen ügyekben hozhat döntéseket, mit „kényszeríthet rá” a tagállamokra és mit nem.
Főleg igaz ez akkor, ha az állásfoglalásban olyan súlyos részek is találhatóak, mint az Unió tagállamaival, így Lengyelországgal és Magyarországgal szembeni eljárások kezdeményezése (ráadásul mindezt az Európai Unióról szóló szerződés 7. cikkelyére hivatkozással).
Újfent hangsúlyozandó, az Európai Unió államok olyan speciális szövetsége, amelyben a tagokállamok nem veszítették el szuverenitásukat, a „szerződések urai” és ilyen minőségükben továbbra is rendelkeznek az alkotmányos identitásuk felett is. Ezen túlmenően azonban azt is látni kell, hogy
az EP csak rendkívül korlátozott mértékben képes megjeleníteni a demokráciát Európában, így az unió parlamentjének erős önkontrollt kellene gyakorolnia, főképpen a tagállamok alkotmányos identitásával összefüggő kérdésekben.
(Az alapszerződések ugyan rögzítik, hogy az Európai Unió nagy hangsúlyt helyez a demokráciára, mégpedig a közvetlen képviselet útján, azonban az európai „démosz” és a polgárság útján európai szinten zajlódó demokratikus vita hiánya már önmagában is elég indokkal szolgálna arra, hogy az EP önmérsékletet gyakoroljon – nem beszélve az EP-képviselők megválasztásának alapjául szolgáló „uniós polgárság” származtatott állampolgársági jellegéről.)
A homoszexuális, illetőleg LMBTIQ - partnerkapcsolatok, különösen a házasság intézményének szabályozása – egészen valódi emberi jogi sérelmek bekövetkeztéig – pedig abszolút nem tartozik az Európai Unió kizárólagos, de még csak megosztott hatáskörébe sem, az – bizonyos korlátokkal – továbbra is tagállami kormányzatok kérdésköre.
A sokszínűség árnyalatai: Pluralizmus kontra nemzeti identitás
Ugyan az Unióról szóló szerződések már eleve számoltak a tagállamok – „egyre szűkebb” – erősödő integrációjával, azonban az a kérdés, hogy a vesztfáliai békerendszer alapján nyugvó nemzetállami szuverenitás végül mennyiben és milyen kérdések vonatkozásában maradhat meg az integráció folyamatában, a mai napig nem tisztázott teljesen.
Pedig a Lisszaboni Szerződés – a kétezres évek alkotmányos kísérleteinek kudarcaiból kiindulva – igyekezett világosan rögzíteni a helyzetet, amikor például kimondta, hogy az Unió a tagállamok egyenlőségét és nemzeti identitását – így alkotmányos és politikai berendezkedésüket is – tekintetbe veszi.
Ugyancsak kulcsfontosságú és az utóbbi időben a nyugati országokban eltorzított módon jelenik meg a „sokszínűségre” történő hivatkozás: A Lisszaboni Szerződés úgy fogalmaz, hogy az „Unió tiszteletben tartja saját kulturális és nyelvi sokféleségét” („(…) its rich cultural and linguistic diversity”), valamint az Uniónak hozzá kell járulnia az európai kulturális örökség védelméhez is, figyelembe véve azonban a tagállamok kultúrájának nemzeti és regionális sokszínűségét.
Ezzel szemben Nyugat-Európában a „sokszínűségre” és a pluralizmusra való hivatkozás egyre inkább a nemzetállami függetlenséggel kerül szembehelyezésre.
Miközben a kétezres évek elején az Európai Uniót még úgy reklámozták a bővítések előtt, mint amely a különböző nemzeti karaktereket kívánja békés nyugvópontra hozni, addig újabban mintha már egy sokszínű európai „kavalkád” kialakítása lenne a cél – amely azonban már lényegében szemben áll a tagállamok kulturális kötődéseivel és sajátos politikai-alkotmányos berendezkedése megtartásának lehetőségével.
Az EP állásfoglalása említésszerűen hivatkozik egyes emberi jogi tárgyú bírósági ítéletekre is az Európai Unió Bírósága és az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) joggyakorlatával összefüggésben. Ilyen a Tadeucci és Mccall ügy, ahol az EJEB egy Olaszországban letelepedni vágyó homoszexuális pár ügye kapcsán kijelentette, hogy a tagállamok európajogi szempontból nem értelmezhetik túl korlátozóan a „családtagokat” és nem diszkriminálhatják szexuális irányultság alapján a magánszemélyeket a családhoz való tartozás meghatározása szempontjából. A V.M.A. kontra Stolichna obshtina ügyben pedig 2021-ben Bulgária hivatkozott egyelőre hiába a nemzeti identitásából eredő alkotmányos szuverenitására: Az EUB főtanácsnoka, Juliane Kokott ugyan hosszasan foglalkozott a nemzeti identitás európajogi jelentőségével, elismerve egyúttal azt a nehezen tagadható tényt is, hogy a családpolitika bizony igenis az Európai Unióról szóló szerződés 4. cikkében említett nemzeti identitás részét képezi. Kokott egyúttal azonban azt is leszögezte, hogy az Unió feladata érvényesíteni a személyek szabad áramlását annak területén, amely viszont olyan fogalmak vonatkozásában, mint „családtag”, vagy „egyenesági leszármazott”, egy egységes – uniós szintű – meghatározást igényelne.
Ezzel a felfogással a probléma csak az, hogy ezeknek a kérdéseknek az individualizálása az emberi jogok radikális érvényesítésével, illetőleg a fogalmak uniós egységesítése lényegében a tagállami hatáskörök tudatos kiüresítését eredményezné, amely szemben áll a Lisszaboni Szerződés céljával.
Márpedig kérdéses esetekben a szerződések és a szerződő felek céljai döntő jelentőséggel bírnak – a Lisszaboni Szerződés esetében ez pedig egyértelműen az alkotmányos identitás megőrzése, illetőleg a tagállami szuverenitás megtartása volt.
Perelhető az EP?
Az alapszerződések nemcsak az Unió, hanem a tagállamok számára is lehetőséget biztosítanak, hogy olyan esetekben, amikor valamelyik uniós szerv jár el jogsértő módon, eljárást indíthassanak. Főszabály szerint azonban ehhez olyan jogsértő jogalkotási aktusok kibocsátása szükséges, amelyek joghatással bírnak másokra vonatkozólag, miközben az EP állásfoglalása elvileg inkább csak közvetetten bírhat jogi jelentőséggel, amennyiben az alapján például a Bizottság eljárást kezdeményez.
Ez azért is problematikus, mert így az EP többségi döntésekkel visszaélhet az állásfoglalás eszközével, többségben levő politikai tömörülések foglalhatnak álláspontot jogi kérdésekben, befolyásolva a közvéleményt és az uniós szerveket, a tagállamok kezében pedig nem igazán van ezzel szemben hatékony jogi eszköz – csak a kommunikáció és a sajtónyilatkozatok.
Mindenesetre a nemzeti – alkotmányos – identitás határvonalainak meghúzása nagyon is aktuálissá vált és döntő jelentőséget kaphat az Európai Unió jövője szempontjából. Egyúttal ennek a kérdésnek a vizsgálata arra is rámutat, hogy miért bír akkora relevanciával nemzetközi szempontból is (!) a magyar Alaptörvény „alkotmányos legitimitásáról” szóló vitasorozat
