Ross Douthat, a New York Times újságírójának Ferenc pápa működését és az Egyház belső viszonyait elemző könyvéről ír Alexandra Desanctis a National Review oldalán.
Ferenc, a reformer. Ferenc, a médiaszenzáció. Ferenc, az emberek pápája. Ferenc, a katolikusok nagy liberális reménye. Ezekkel a jelzőkkel illeti Ross Douthat a jelenlegi Szentatyát új könyvében, ami a Megváltoztatni az Egyházat: Ferenc pápa és a jövő katolicizmusa címet viseli, és Desanctis szerint egy jól sikerült portrét ad Ferenc pápáról, ötéves pontifikátusának hatásairól, és az egyház belső megosztottságáról.
Felnőttkorban megtért katolikusként Douthat, a New York Times újságírója könyvében széleskörű történeti és teológiai összefoglalást ad, hogy felvázolhassa az egyház belső megosztottságait, és Desanctis szerint jó érzékkel tanulmányozza Ferenc papa személyiségének és irányvonalának hatásait az egyház következő időszakára nézve.
A könyv előszavában azonban leszögezi, hogy nem történészként, hanem újságíróként közelítette meg a témát, úgy ásta bele magát az egyháznak a második vatikáni zsinat (1962-65) utáni időszakába, II. János Pál és XVI. Benedek, majd Ferenc pápa pontifikátusába. Így a könyv a szerző szerint a hossza ellenére is érdekes, könnyen olvasható munka az érdeklődők számára.
2013 tavaszán XVI. Benedek önkéntes lemondása (amire 1296 óta nem volt példa) után Ferenc pápa megválasztásától mind egyházi, mind világi oldalról a nyílt párbeszéd korát várták. Bár a két oldal nagyon különbözően szemléli az egyházat, ezért mások is az elvárásaik. Az egyház kívülről egy politikai tényezőnek látszik, ami valaminek fel kellene végre zárkóznia a világ működéséhez és ez alapján korszerűsítenie a tanításait; belülről viszont egy irányba állított hajó, amely mindig jó irányba tart, akár kitart a dogmáiban, akár új teológiai irányt vesz fel. Hiszen az új irányok is csak értelmezési kérdések lehetnek, az alapvető dogmákat nem kérdőjelezheti meg semmi.
Ezért sokkolta Ferenc pápa és reformvonala a rendszert: ha maga a pápa kérdőjelez meg eddig dogmának értelmezett elveket, az nem dönti pusztulásba az Egyházat? Nos, Douthat szerint ez még kevés hozzá. Egyrészt, mert közkeletű tévedés, hogy a pápa szava Isten szava lenne, másrészt pedig hiába is törekedne Ferenc pápa radikális reformokra, az egyházi hierarchia, az ebből következő bürokrácia és a mindig is jelenlévő belső megosztottságok miatt egy emberként nem is lenne képes kedve szerint újraalakítani az egyházat, például a szexualitáshoz és a házassághoz való viszonyában.
Ráadásul az is megnyugtató lehet a könyv szerint a konzervatívabb híveknek, hogy mivel ők azok, akik egyszerre kitartóbbak is az egyház életében való részvételükben (pl. a miselátogatásban), ezért ennek az iránynak a hangja erősebb is marad az ilyen jellegű kérdésekben.
Zárásképp Desanctis azt a gondolatát emeli ki Douthat-nek, miszerint amikor a bíborosok összegyűlnek, hogy új pápát válasszanak (még ha a döntés a Szentlélek sugallatára születik is), ők is éppúgy esendő és bűnös emberek, mint az, akit megválasztanak – mégis, az egyház már a második évezrede működik változatlanul azon az igazságon, hogy a gonosz elleni harc már megharcoltatott és a gonosz legyőzetett. És Desanctis szerint ez reménnyel tölthet el minden hívőt, aki – akár a túlzott modernizálástól, akár a túlzott konzervativizmustól tartva – az egyház jövőjéért aggódik.
A könyv tehát nem csak azon katolikusok érdeklődésére tarthat igényt, akik a saját egyházról olvasnának, hanem bárkinek, aki közelebb szeretne kerülni egy olyan intézmény belső dinamikájához, amely a világon több mint másfél milliárd embert tömörít egy közösségbe. Douthat könyve biztosan népszerű lesz azoknak a katolikusoknak a körében, akiknek nehézséget jelent azonosulni a Ferenc pápa által képviselt iránnyal, vagy akiknek igényük van jobban belelátni az egyház belső játszmáiba.
Szemlézte: Ottlik Domonkos
