A The Weekly Standard szerint miközben a demokraták és a republikánusok egyre kevesebb gazdasági kérdésben értenek egyet és a pártok érdekei sokszor ezekben a kérdésben is gátolják a közös álláspontot, a szociális kiadások reformja egyre sürgetőbb.

A szerkesztők szerintük egyértelmű tényekkel indokolják véleményüket: az USA kormánya 20 trillió dollárral tartozik kül- és belföldi befektetőknek, ezzel az államadósság a GDP 100%-a fölött jár, miközben a jelenlegi költségvetés eddig 693 milliárd dolláros deficitnél jár. Ezen felül az állam rengeteget költ egészségbiztosításra és a szociális hálóra, miközben semmilyen terv nincs a helyzet változtatására.

A washingtoni döntéshozók valószínűleg azért sem lelkesednek a témáért, mert egyrészről könnyen kikerülhető, másrészről pedig a szociális támogatások rendszere bonyolult, a részletek agyzsibbasztóak. Rengeteg növekedést mutató nyíl, százalékok és felfoghatatlanul nagy számok. Miközben így hagyni a rendszert rendkívül veszélyes lehet, ez a veszély nem azonnali és senkit nem érdekel, amíg a posta rendben kiviszi a csekkeket.

Ráadásul még nem is tudják ideológiai ellenfeleikre kenni a problémát és általában a riporterek sem érdeklődnek túlzottan a kérdés iránt.

Mindeközben a szociális kiadások gyors növekedése „az amerikai gazdaság lassú romba dőléséhez és a köztársaság káoszához vezethet”. Ezek a kiadások jelenleg az amerikai GDP kb tizedét jelentik, ami 2047-re 15% fölé emelkedhet. A szövetségi kormány törvényi kötelessége megadott összegek kifizetése minden jogosult számára, ezért nem lehet csupán a költségvetés módosításával kezelni a problémát, miközben a jogosultak köre folyamatosan bővül, komolyan veszélyeztetve a gazdaság teljesítőképességét. „Az orvostudomány fejlődése miatt az emberek tovább élnek és nagyobb összegeket vesznek ki a szociális ellátórendszerből” – olvasható a cikkben.

A költségvetés szabadon felhasználható része pedig eközben folyamatosan szűkül, így kevesebb pénz jut a liberálisok kedvenc projektjeire (zöld energia kutatás, külföldi segélyprogramok, kulturális támogatások, stb.) is.
A rendszer átalakítására tett eddigi kísérletek közül Paul Ryan egészségbiztosítási reformja járt sikerrel, de miközben a képviselőház republikánus többsége a költségek visszafogásán dolgozott, addig a demokraták új szociális juttatást vezettek be. Ennek a kettősségnek azóta vége, de új akadály áll a reform útjában: Donald Trump.

Az elnök még mindig fenntartja azt az állítását, hogy az államadósság fő okozói a többoldalú kereskedelmi egyezmények és a külföldi segélyezés. Ráadásul valamiért úgy véli, hogy a tőzsdei növekedés valahogy csökkenti az államadósságot. „A kikerülhetetlen következtetés: az ország legfontosabb belügyi kérdésében Trump elnöknek fogalma sincs arról, hogy mit beszél” – írják a szerkesztők. Ráadásul Trump már akkor közölte, hogy a törvényhozást a republikánusok kongresszusi csoportjára hagyja, amikor Paul Ryan képviselőházi elnök megpróbálta elmagyarázni neki a kérdés lényegét.

A kérdés azonban túl fontos ahhoz, hogy a felelősök csak úgy feladják, a feladat nagy része pedig Mick Mulvaney-re, a Költségvetési Iroda elnökére hárul, aki a képviselőházban maga is tapasztalta a probléma látszólagos megoldhatatlanságát. „Számára és segítői számára a következő a kérdés: Azt mondom az elnöknek, amit hallani akar, vagy azt, amit hallania kell?” Ha az előbbit választják, akkor Trump elnökségének a végén „szívesen emlékezünk majd vissza azokra a napokra, amikor az államadósság csak 20 trillió dollár volt, amikor az Egyesült Államok még gazdasági szuperhatalom volt és a kormánya nem omlott még össze a saját fizetetlen számláinak súlya alatt” – zárják soraikat a szerkesztők.

Szemlézte: Ujvári Márton