Több mint fél évszázaddal a második világháború vége és az európai integráció kezdete után a nemzeti határok továbbra is fontos szerepet játszanak a kontinensen. George Friedman a Stratfor honlapján megjelent írásában három válságot elemez napjaink Európájából. Igaz, hogy a három válság nagyon is különböző, de szerinte mindegyik az európai határokról szól, arról, hogy ezek a határok mit jelentenek és ki ellenőrzi őket.
Az 1914 és 1945 közötti összecsapások is a nemzeti határokról szóltak
Az európai felvilágosodás teremtette meg a szuverén nemzetállamot. Az addig uralkodó többnemzetiségű monarchiákkal ellentétben a nemzetállam egy nemzet határai szerint jött létre, ahol azonos nyelvű, vallású és kultúrájú emberek éltek. Ezeken a határokon belül a népek az önrendelkezés jogával bírtak, mely szerint eldönthették saját kormányzatuk fajtáját és a kormányzók személyét. Ez az önrendelkezés alakította ki a határokat. Ezek a határok viszont sokszor államok közti vitákhoz vezettek, a bizalmatlanság, a félelem, vagy az igazságtalanság miatt.
Az 1914 és 1945 közötti összecsapások is a nemzeti határokról szóltak, amelyek az emberiség legnagyobb mészárlásait eredményezték. Ezeknek a vérfürdőknek az emléke vezetett az Európai Unió létrehozásához, hogy ne történhessenek meg újra. Az Unió azonban nem rendelkezett olyan erővel, amely eltüntette volna a nemzetállamot. Az ugyan meggyengült határok továbbra is az európaiak legfőbb identitásképzőjét jelentik.
A második világháború óta két új alapelv keletkezett a határokról. Az egyik az, hogy a határok megváltoztathatatlanok, amely a háborúk megszűnését célozta. A másik alapelv pedig az integráció előrehaladtával jelent meg, mely szerint egyszerre léteztek és nem léteztek a belső határok. A határok továbbra is a nemzetállamok körvonalait adták, amelyek továbbra is az önrendelkezést biztosították. A javak, a munkaerő és a töke áramlása szempontjából viszont nem léteztek. Friedman szerint napjaink Európájában ezt a két általános alapelvet háromféleképpen támadják.
Menekülthullám, multikulturalizmus
A szerző úgy látja, hogy az egyik válságot a Közel-Keletről áramló muszlim menekültek tömegei jelentik, amely kihívást jelent ezen alapelvek számára. A jelenlegi közel-keleti káosz egy Európába tartó hatalmas menekültáradatot hozott létre. A korábbi muszlim bevándorlást ezzel szemben maguk az európaiak bátorították, hogy a második világháború után hiányzó munkaerőt pótolják. Először az európaiak csupán mint ideiglenes itt tartózkodókként tekintettek ezekre az emberekre. Később azonban a többségük letelepedett és állampolgárságot kapott.
Ezzel párhuzamosan megjelent a multikulturalizmus doktrínája. Friedman szerint ez egyszerre volt a tolerancia gesztusa és annak az implicit elfogadása, hogy némely muszlim nem volt hajlandó az asszimilációra. Tehát már akkor kihívást jelentett az európai nemzeteszme számára az idegen kultúrák asszimilációja. A teljes integráció kudarca, illetve részben a terroristatámadások miatt az európaiak nagy része veszélyként kezdte érzékelni a muszlimokat. Ez váltotta ki, hogy több ország a belső határok feltámasztásáról kezdett el beszélni, amely viszont nem csak a muszlim bevándorlókat, hanem az európai munkavállalókat is érintené. A legújabb hullám csak újabb szintre emelte a problémát.
Ha egy migráns belép az Unió területére, a többi ország képtelen megakadályozni a mozgásban. A szerző szerint ez felveti a kérdést, hogy ki ellenőrzi az EU külső határait. Spanyolország dönti-e el, hogy ki lép be Spanyolországba vagy az EU? Ki dönti el, hogy a munkaerő szabad áramlásába a menekültek szabad áramlása is beletartozik-e? Friedman véleménye szerint ha beletartozik, akkor az EU országai elvesztették a lehetőséget, hogy meghatározzák, kit fogadnak be társadalmaikba és kit nem. Ez a kérdés a nemzetállam lényegét érinti, ugyanis az önrendelkezés elve szerint a nemzetállam fel van jogosítva ennek a kérdésnek az eldöntésére és kikényszerítésére.
Már a XIX-XX. század fordulóján felmerült az asszimiláció kérdése, amikor a keleti zsidók a cár ediktumai elől tömegesen menekültek Nyugat-Európába. Tehát a szerző szerint a jelenlegi muszlim bevándorlók ügye annyiban egyedi, amennyire az EU tette egyedivé. Az Unió meg akarta őrizni a határokat, miközben csökkentette jelentőségüket. Tehát napjainkban nem csak a muszlim bevándorlás ellen jön létre egy növekvő ellenzék, hanem az ellen is, ahogy az EU eddig a határokat és szabad mozgást értelmezte, írja Friedman.
Áramolhat szabadon a tőke és az áru?
A második kihívás ezen alapelvek számára a görög válság, véli Friedman. Ezen belül két kérdést kell elválasztani: az egyik a tőke szabad áramlása, a másik pedig az áruk szabad áramlása. A szerző az elsővel kapcsolatban azt írja, hogy a válság során a görögök nagy része a válság kimenetelétől félve külföldi bankokba menekítette vagyonát. Szemük előtt a ciprusi példa lebegett, amikor a ciprusi kormány leginkább a német követelések előtt kapitulálva befagyasztotta és elkobozta a bankbetétek egy részét. Az EU szabályai szerint a betétek utalása teljesen szabad az Unión belül és kifelé is. Ezzel szemben Ciprus esetében a tőke szabad áramlása fel lett függesztve. Görögország esetében is hasonló történhet. Friedman szerint a lényegi kérdés az, hogy melyik az erősebb: a tőke szabad áramlása vagy az Unió hatalma, hogy azt szabályozza. Ha az utóbbi a válasz, akkor a határok újraéleszthetők a tőke szempontjából.
A másik kérdés az áruk szabad áramlása, amely Friedman szerint sokkal lényegesebb téma. A szerző véleménye szerint az, hogy a dél-európaiak nem tudták szabályozni az országukba áramló hatalmas német exportot, nagyban hozzájárult a régió gazdasági hanyatlásához. Ezzel szemben Németország az ötvenes években tudta szabályozni az országba áramló amerikai exportot, amely segítette a felépülését. Az EU engedélyez bizonyos korlátokat a javak áramlásában, itt legfőképp mezőgazdasági termékekről van szó.
Elvileg a szabad kereskedelem mindenki számára előnyös. A gyakorlatban azonban egy ország rövid távú nyeresége jelentősen nagyobb lehet, mint mások hosszú távú nyeresége. Lehet, hogy a szabad kereskedelem korlátozása lassítja a növekedést, de a fájdalmat is csökkenti, írja a szerző. A szabad kereskedelem az EU egyik alapelve, a határok nem lehetnek az áruk áramlásának ellenőrzőpontjai. Ez azt jelenti, hogy az önrendelkezés jogának már nem része a határok ellenőrzése, írja Friedman.
Végül az ukrán válság jelent további kihívást az európai határokról vallott elveinknek. Az európai határokat nem lehet megváltoztatni. Ennek az alapelvnek a lényege az, hogy a változó határok instabilitást okoznak. Ez a szabály uralkodott 1945 és 1992 között, azonban a Szovjetunió bukása óta lényegesen más a helyzet. Nemcsak a Szovjetunió helyén létrejövő új államokról van szó, hanem a szétváló Csehszlovákia vagy a felbomló Jugoszlávia is felülírta ezt a szabályt. Továbbá napjainkban Európa nyugati felén is vannak elszakadást tervező régiók az Egyesült Királyságban, Spanyolországban és Belgiumban. Tehát a hidegháború vége óta a határok sérthetetlenségének elvét többször is megszegték, új határokkal, újonnan alakuló vagy felszabaduló államokkal, békés szétválással, esetleges véres háborúval. Friedman szerint az európaiak legtöbbször üdvözölték ezeket a határváltoztatásokat, és Koszovó esetében pedig maguk segítették elő a változást.
Ebben a kontextusban nem lehet teljesen precedens nélkülinek mondani Oroszország kísérletét a határok újrarajzolására. Friedman megjegyzi, hogy több más ellenérv viszont létezik az orosz invázió ellen. Európa határai régóta mozgásban vannak. Ez persze gondot okozott, mivel a rendezetlen határok mindig is háborúk kiváltói voltak, ahogy láttuk Jugoszláviában, a Kaukázusban és most Ukrajnában. A szerző szerint ezért nehéz amellett érvelni, hogy Oroszország akciója egy drámaian precedens nélküli eset Európában. Az önrendelkezés a nemzet értelmezésén és határainak vitathatatlanságán alapszik. Friedman úgy látja, az európaiak maguk teremtettek precedenst arra, hogy ezek a határok igen is vitathatóak.
Vitathatatlanok vagy sem a határok?
Tehát napjainkban két elv versenyez. Az egyik az a vágy, hogy a határok áthatolhatóak legyenek, de mindeközben a nemzetállamok megtartsák az önrendelkezés jogát. A másik pedig az, hogy a határok vitathatatlanok.
Friedman szerint egyik elv sem győzhet. Napjainkban egyre többen szeretnék visszaállítani a nemzetállam jogát határainak ellenőrzésére. De az is látható, hogy a határok sérthetetlensége nem teljesült a Szovjetunió bukása óta, véli Friedman. A szerző nem lát semmilyen bizonyítékot arra, hogy az európai nemzetállam és a határai eltűnnének. Ő ezzel szemben a nemzeti eszme fennmaradását és növekedését látja Európában. Hasonlóképpen egyre többször változtak a határok is az elmúlt negyed évszázad során. Hozzáteszi, hogy egy határ azt jelenti: ez az én országom és nem a tied.
Ez az eszme sok gyötrelem forrása volt Európában és máshol, azonban ez egy valóság, amely része az emberi természetnek. A határok számítanak, és többféleképpen számítanak. Szép elmélet az a kísérlet, hogy a határok felszámolhatóak, de az elmélet a valóságba ütközik − a saját határain túl.
Pál Benedek
