Nehezen jelenthető ki, hogy a konzervatívok dickensi Scrooge-okból állnának, akik zsugori módon ott spórolnak, ahol csak tudnak − ez nem igaz Nagy-Britanniára sem. Tim Stanley a The Telegraph-ban írt kritikát Vicky Pryce, Andy Ross és Peter Urwin „It’s the Economy, Stupid” című művérlő. Véleménye szerint a könyv meggyőző leírást ad a brit gazdaságról − egyértelmű baloldali részlehajlás mellett.
Stanley rögtön a könyv címét kritizálja: bár a Clinton-éra szlogenjére való okos utalásnak szánták, amely szerint a választások idején minden csak a pénzről szól, inkább az olvasók sértegetésének tűnik. Ezen túlmenően a szerzők dicséretes munkát végeztek a brit gazdasági helyzet leírása során, a könyv nyelvezete lényegre törő, a történetmesélés pedig lebilincselő. Kevés koherensebb leírása létezik a hitelválságnak, ami lenyűgöző, figyelembe véve, hogy milyen komplex folyamatról van szó.
A kötet tankönyvszerű hangvétele azonban félrevezető lehet, mivel szerzői nyíltan keynesiánusok, így magától értetődő, hogy a Munkáspárt gazdasági megközelítéseivel szimpatizálnak és kritikusak a tory nézőpontokkal szemben. Véleményük szerint a toryk megszorításokat sürgető politikája pusztán csak a válság mélyítéséhez és fenntartásához járult hozzá. Emellett hangsúlyozzák, hogy a brit talpra állás a fellendülések és válságok természetes ciklusaival magyarázható, és nem George Osborne közkiadásokkal szemben hirdetett „szükségtelen” háborújának köszönhető.
Stanley szerint ennek a narratívának bizonyos részei akár meggyőzőek is lehetnek. A válságot a bankárok felelőtlen döntései okozták, több évtizedes dereguláció következtében. Nem a túlköltekezés vezetett a problémához, és az inflációk kordában tartása miatt miatt az 1930-as évek „nagy depressziójának” megismétlődését is sikerült elkerülni. A könyv ellenben alulbecsüli azt, ahogy ez az összehangoltság a válság előtti költekezés során kényszerzubbonyba zárta az egyes államokat és súlyosbította a recesszió okozta fájdalmakat, amikor a szíjak megszorítására kényszerültek. Ennek legérzékletesebb példáját Görögország adja.
Az állami bevételek hirtelen csökkenése felszínre hozta azt a problémát, hogy az egyes minisztériumok egyre növekvő kiadásokkal számolnak, ezek a növekvő ráfordítások azonban nem egyenesen arányosak a szolgáltatások minőségének javulásával. Nem a túlköltekezés okozta a problémát, de a válság megmutatta, hogy Nagy-Britannia valójában milyen keveset engedhet meg magának azon dolgok közül, amelyekre erőforrásokat fordít. Stanley szerint, ha a hitelválság a Cityben folyó kétes tevékenységek miatt alakult ki, furcsa, hogy a könyv szerzői el tudják képzelni azt, hogy a szociális kiadások, amelyeket ezekből a tevékenységekből finanszíroztak, továbbra is fenntarthatóak, amikor a banki profitokat sem sikerült garantálniuk.
Ezen túlmenően a toryk sem olyan puritán, merev rendszert tartanak fent, mint ahogy azt a könyv bemutatja. A kormány hetente kétmilliárd fontot kölcsönöz a kiadások finanszírozása érdekében, a gazdasági hiány kétszerese a célértékének (37 milliárd font helyett 100 milliárd font), az éves deficit a GDP 6%-t jelenti, míg az eurozónában ez átlagosan csak 2,9%, illetve az államadósság az elmúlt 5 évben megközelítette az 1,4 billió fontot. Ezek alapján nehezen jelenthető ki, hogy a konzervatív kormány dickensi Scrooge-okból állna, akik zsugori módon ott spórolnak, ahol csak tudnak.
Stanley szerint nem csak az adósságkezelés a probléma, ez kissé olcsóbbá is vált a csökkenő kamatrátáknak köszönhetően. A gondot a szociális kiadások növekedése, a nyugdíjak és a jóléti juttatások költségei jelentik. Ezt a kihívást lehetetlen kezelni mindaddig, amíg a toryk ragaszkodnak az univerzális juttatások rendszeréhez. Emellett Stanley kiemeli, hogy egy súlyosabb kivetnivaló is akad a könyv nézőpontjában: valójában nem csak a gazdaságról kellene tárgyalni, főleg nem 2015-ben.
Stanley szerint a könyv klasszikus példája annak a szociáldemokrata feltételezésnek, hogy a keynesiánus „tényekkel” ellenkező minden információ pusztán előítéletek terméke. Nagy-Britannia jelenlegi történetének azonban van egy másik oldala is, a könyv pedig átveri az olvasóit, amikor ezt nem hajlandó tudomásul venni.
Rózsa Kitti
