Izolacionizmus vagy internacionalizmus? Az elmúlt évszázadok során ez a két megközelítés dominálta az USA külpolitikai gondolkodását. Egy hetven éves átmenet után ismét kiéleződött a vita a két iskola között, amelynek katalizátora Donald Trump volt.
Az izolacionizmus kifejezés az európaiak számára egy új és kevésbé átélhető kifejezés. Az elmúlt fél évezredben Európa aktív szereplője és alakítója volt a világpolitikának és a nemzetközi kapcsolatoknak. Nem mondható ez ugyanakkor el az Amerikai Egyesült Államokról a megalakulása utáni évszázadokban. Az 1945 utáni időszak után az USA a világ vezető hatalmává lépett elő, valóban globális aktorrá válva ezzel. Ugyanakkor
az internacionalizmus és az aktív külpolitika történelmi távlatban vizsgálva egy viszonylag új jelenség az ország történelmében.
A második világháború után, részben az általa kialakított világrend nyomására, az USA nem vonult vissza a Nyugati-féltekére, hanem aktív szereplő maradt Európában és Ázsiában egyaránt. Az akkori külpolitikai konszenzus szerint az izolacionizmus nem az ország érdekét szolgálja, ezért a kifejezés gyakran negatív felhanggal párosult. Ezt a konszenzust legkésőbb a 2016-os választások alatt már nem lehetett kimutatni. Donald Trump megjelenése, ha nem is kizárólag neki köszönhetően, de visszahozta a két oldal közötti versengést az amerikai közbeszédbe.
Az olvasott amerikai hírportálok és az ismert külpolitikai szakértők közül jópáran tényként kezelik, hogy Donald Trump külpolitikai nézetei szerint izolacionista. Dan De Luce cikkében történelmi párhuzamot von a híres izolacionista, Robert Taft szenátor, illetve Donald Trump között. Robert Kagan már az első Trump adminisztráció alatt is amellett érvelt, hogy Trump látványos konfliktusa a NATO-val egyértelműen az izolacionista érzelmek visszatérését mutatja. Trump volt alelnöke, Mike Pence szerint Trump az ,,amerikai vezetés helyett az izolacionizmust” támogatja. Max Burns is úgy véli, hogy Trump visszavonta az Egyesült Államokat a világszínpadról. Donald Trump valóban azt az America First stratégiát hirdette meg, amely névadója az 1940-es évek elején a legismertebb amerikai izolacionista csoport volt az Egyesült Államokban, és az USA nemzetközi ügyekből való kimaradását és a második világháborús hadba lépésének elkerülését szerették volna elérni. Bár az események másképp alakultak,
az ideológiai alap és a történelmi példa napjainkban is adott a visszahúzódó amerikai külpolitika számára.
A fenti véleményeket az elmúlt nyolc évben számos csatorna és elemző hangoztatta, azonban egyre többen megkérdőjelezik ezeknek az állításoknak a tényszerűségét. A Council of Foreign Relations elemzője, James M. Lindsay szerint Trump nem tekinthető izolacionistának, sokkal inkább ,,protekcionista, nacionalista, vagy mindenek előtt, tranzakcionalista”, és Trump retorikája nem jelenti azt, hogy az USA szükségszerűen vissza fog vonulni a világpolitikától. Eltérő megközelítésben, de hasonló következtetéssel kérdőjelezi meg Trump izolacionista voltát a New York Times hasábjain David Leonhardt, aki szerint Trump külpolitikája az izolacionista-intervencionista tengely széles spektrumán mozog, Ukrajnával az egyik végén, Iránnal a másikon. Walden Bello amellett érvel, hogy bár Trump ösztönösen izolacionista, a gyakorlatban a szeszélyessége miatt kiszámíthatatlan, ezért nem lehet arra számítani, hogy a retorikában megfogalmazott külpolitikai stratégiát fogja követni. Gerard Baker, a Wall Street Journal szerkesztője szerint sem igaz az, hogy Trump izolacionista lenne, csupán más stratégiai megközelítést alkalmaz, mint a Biden adminisztráció.
Trump első négy évének külpolitikája, illetve az általa kinevezni kívánt kabinettagok (Marco Rubio, Mike Waltz, Pete Hegseth) azt mutatja, hogy nem lehet a szűken vett izolacionizmus kategóriájába besorolni.
Az újonnan megválasztott amerikai elnök elsősorban úgy szemléli a nemzetközi kapcsolatokat és elkötelezettségeket, hogy azok milyen előnyökkel járnak az USA számára. Bár ezek a számítások lehetnek pontatlanok, az alapfeltevést ez nem cáfolja. Trump, aki retorikájában valóban azt hangoztatja, hogy a következő kormánynak Amerika kell legyen a legfontosabb, nem fog ,,ész nélkül” kivonulni minden területről, nem fog kilépni a NATO-ból, és bizonyos régiókban még intenzívebb és asszertívebb külpolitikát fog folytatni, mint az előző adminisztráció (például Kína és Irán esetében).
Írta: Ferencz Attila Norbert
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon
