2023. decemberében újabb elnökválasztásra került sor Egyiptomban. A már csaknem egy évtizede hatalmon lévő Abdel-Fattáh esz-Szíszi, korábbi hírszerzési igazgató és tábornok, újra megnyerte az elnökválasztást, ráadásul a szavazatok majdnem 89%-át begyűjtve.

Nem sokan lepődtek meg az eredmény hallatán, hiszen Egyiptomban 2013 óta gyakorlatilag a hadsereg vezetésével egy igencsak erős autoriter rendszer tudott kiépülni. Az ország rengeteg problémával küszködik: drasztikusan növekvő lakosság, migráció, élelmiszerellátás és újabb geopolitikai kihívások (Gáza helyzete, líbiai belháború). Láthatóan Szíszi nehezen talál megoldásokat a problémákra. Habár a „tábornok” érdemei közé tartozik, a térség államaival szemben Egyiptom nem omlott össze.

A 2010-es években hatalmas változások köszöntöttek be mind Észak-Afrika, mind pedig a Közel-Kelet életébe. A 2008-as gazdasági világválság, a csökkenő olajkereslet, a helyi befektetők kiesése, növekvő élelmiszerárak, jelentős korrupció és a kormányzattal szembeni bizalmatlanság mind elősegítette a Marokkótól Irakig tartó térség „lángba borulását”. Ezt az esemény sort az európai (19. századi) „Népek Tavaszához” hasonlóan, „Arab Tavasznak” nevezzük.

A szociális problémák pedig elősegítették a politikai jogok kiszélesítésének követelését. Az Arab Tavasz Tunéziában kezdődött 2010-ben, de egy évvel később elérte Egyiptomot is. Az akkori vezetés, amelyet szintén a hadsereg „delegált”, megbukott, ezt pedig Egyiptom iszlamizációja követte. 2012-ben az ország első demokratikus elnökválasztásán az úgynevezett Muszlim Testvériség nevű szervezet adta az új elnököt, Mohamed Murszit.

Egyiptomban mindig is komoly ellentét volt az iszlamizációt zászlóra tűző Muszlim Testvériség és a hadsereg között. A testvériség egy alternatívaként merült fel, amely sokkal inkább hangoztatta az iszlám gyökerekhez való visszatérést. Ezzel szemben a hadsereg az (1954-ben) igencsak népszerű trendnek számító „arab szocializmus” rendszerén keresztül próbálta modernizálni az országot.

A 2012-es választást követően Murszi elhitte, hogy a népszerűség túlélést és „rendszerváltást” eredményezhet. Tévedett, ugyanis az erőszakszervek támogatásának hiánya miatt nem volt lehetőség tényleges rendszerváltásra. Sőt, amikor Murszi a védelmi erők átszervezésébe is belekezdett, akkor már lépett a hadsereg is. Ugyanis 2013 nyarán a védelmi erők közbenjárásával megbuktatták az iszlamista vezetőt. 2014-ben pedig hatalomra került a mai napig vasszigort alkalmazó vezető, Szíszi tábornok.

Az új elnök betiltotta a Muszlim Testvériséget és leszámolt annak prominens tagjaival. Nagy volumenű perek kezdődtek, így bíróságra került a volt elnök, Murszi is. Igaz őt nem ítélték halálra, de 2019-ben a bíróságon halt meg szívrohamban.

Szíszi elnök sikeresen felszámolta belső ellenzékét és úgy tűnik tesz is róla, hogy ez így maradjon. Az egyiptomi titkosszolgálatok és rendvédelmi hatóságok kíméletlenül lecsapnak bármilyen, a jelenlegi politikai hatalmat megkérdőjelező erőre. Az elnök ráadásul 2019-ben módosított az alkotmányon (népszavazással erősített a legitimáción), így akár 2030-ig is vezetheti az országot.

Azonban a belső rendteremtés mellett újabb kihívások sorakoznak fel. A szomszédos Líbiában zajló törzsi háború, az orosz-ukrán háború okozta élelmiszerválság illetve a szintén szomszédos Gázában zajló Hamász elleni háború szintén választások elé állítják Kairót.

A gázai háború komoly dilemmát okoz Egyiptomban. Ugyanis a Gáza iránt érzett arab szimpátia megnehezíti az Izraellel folytatott együttműködést. Viszont az egyiptomi vezetés nem ápol baráti kapcsolatot a Hamásszal, hiszen nem híve az iszlám fundamentalizmusnak. Sőt, egyes hírforrások szerint az egyiptomi titkosszolgálatok még figyelmeztették is Izraelt a Hamász akcióira.

Kairó viszont abban sem érdekelt, hogy Izrael teljesen felszámolja a gázai (Hamász által vezetett) „de facto államot”. Továbbá, hogy a helyi arabok teljesen elhagyják az övezetet. Ugyanis ez előidézné az arab területek visszaszorulását a térségben. Részben ebből adódik, hogy Kairó nem hajlandó a palesztin menekülteket befogadni, vagyis maradjanak Gázában az arabok. Nem beszélve arról, hogy a gázai deprivált helyzetben lévő lakosok könnyebben tudnak „radikalizálódni”, ami életveszélyes lehetne Egyiptomra nézve.

Az izraeli-palesztin konfliktusban vállalt szerep is rámutat az egyiptomi politika komplexitására, amely részben a belpolitikai adottságokból, illetve a geopolitikai érdekekből adódik.

Egyiptom számára ugyan fontos a szomszédos Líbia és Gáza sorsa, viszont ami még ennél is lényegesebb, az a Nílus állapota. Ugyanis a globális felmelegedés és lakosság drasztikus növekedése miatt az élelmiszertermelés kritikus kérdéssé vált. Egy esetleges élelmiszerválság újra előidézhet potenciális politikai válságokat, elég, ha az Arab Tavaszra gondolunk.

Ráadásul a térség egyik fontos játékosa, Etiópia, úgy döntött, hogy vízierőművet (Etióp Újjászületés Nagy Gátja) épít a Nílusra. Ezen beruházás pedig probléma mind Szudán, mind pedig Egyiptom számára. Ha ugyanis egy aszályosabb időben Etiópia úgy dönt, hogy feltölti a gátat, akkor félő, hogy Egyiptom nem lesz képes ellátni 110 milliós lakosságát.

Ez az elképesztő népesség ugyan nagyhatalommá teszi Egyiptomot a régióban, viszont ilyen éves növekedési ütemmel már inkább teherré vált. Szíszi számára kihívás tartani a lépést a növekvő lakossággal, mind a szociális rendszer, mind munkahelyteremtés szempontjából. A fiatalok számára továbbra is kilátástalan a jövő Egyiptomban. Habár a jelenlegi adminisztráció komoly beruházásokra szánta el magát: infrastruktúra fejlesztésére, munkahelyteremtésre, a Szuezi csatorna bővítésére, a mezőgazdaság modernizációjára. Ezen programok pedig jelentős állami költségekkel terhelik az így is szűkös egyiptomi büdzsét. Az infláció így is 34% volt novemberben.

Szíszi a mostani győzelmével beágyazta magát és apparátusát az egyiptomi politikába, így nincs nagy esély rá, hogy változás történjen. Igazából Egyiptom már 1954-es függetlensége óta katonai vezetés alatt áll, amelyet csak a 2012-es választás tört meg. Szíszi uralma alatt Egyiptom túlélte az Arab Tavaszt, amelynek eredményeként Kairó nem omlott össze, mint Líbia, Jemen vagy éppen Szíria. Mondhatni csoda, hogy ilyen népesség és konfliktusok közepette Egyiptom továbbra is állja a sarat.

Szemlézte: Szabó Bence

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon