Az Egyesült Királyságban megtartott júliusi választás teljes fordulatot eredményezett a brit politikában. Mondhatni bejött a papírforma, hiszen a legtöbb elemző cég is egyértelmű munkáspárti (Labour party) győzelmet prognosztizált. A westminsteri rendszerhez tartozik a „politikai váltógazdaság” fogalma, vagyis a győztes „mindent visz” elvének érvényesülése. Ennek köszönhetően minden a győztes kormánypártnak az akaratától függ, így az is, hogy egyes szakpolitikák milyen irányt vesznek. Cikkünkben a brit külpolitika lehetséges változásait vesszük górcső alá.
Fontos látni, hogy egy hosszú időn át ellenzékben lévő munkáspárti győzelem nem feltétlenül fog minden szakpolitikában 180 fokos fordulatot eredményezni. Kifejezetten igaznak tűnik ez a jelenség a külpolitikára. Kína felemelkedése, Oroszország nagyhatalmi ambíciói, a Közel-Kelet instabilitása, vagy éppen a korábbi gyarmatok és London kapcsolata már a konzervatív kormányzatokat is erőteljesen foglalkoztatták.
Vagyis látható, hogy léteznek olyan nemzetközi válságok, amelyekről konszenzus jött létre az Egyesült Királyságban. Kijelenthető, hogy a két mainstream párt (Munkáspárt és Konzervatív párt) mellett a hírszerzés és a külügy is ugyanarra a következtetésre jutott az egyes kihívások elemzése kapcsán.
London jelenlegi kormánya is elítéli Moszkva ukrajnai agresszióját. Mondhatni a britek a régi receptből indulnak ki, vagyis, hogy a kontinensen ne legyen olyan hatalmi szereplő, amely megpróbálja betölteni a hegemón szerepet. Az Egyesült Királyság a történelem során gyakorlatilag mindig a „védekező” fél mellé állt az európai konfliktusok során; legyen szó akár az első, vagy éppen a második világégésről. Ennek köszönhetően várható, hogy London továbbra is támogatni fogja Ukrajnát, mind pénzbeli, mind pedig katonai eszközökkel.
A britek tovább növelik katonai kiadásaikat, hogy érvényesítsék globális érdekeiket (megközelítőleg a GDP 3%-át költik erre). A „Globális Britannia” nézőpont pedig igényli is az erőforrások átcsoportosítását, hiszen az elmúlt évek válságai rámutatnak az európai nemzetállamok egyik komoly gyengeségére, a „hard power” hiányára.
Oroszország mellett természetesen Kína is előkelő helyet foglalt el London listáján. Keir Starmer miniszterelnök egyik fontos feladata lesz megtalálni a megfelelő hangot a második világhatalommal, amely egyértelműen dominálja a globális kereskedelmet. London számára Peking kiemelt kereskedelmi partner, ezért nem is szándékozik teljesen szembe menni vele. A negatív külkereskedelmi mérleg mellett (több import, mint export) az egyes húzóágazatok is komolyan függenek a kínaiaktól (ritkafémek piaca). Vagyis ezekre a kérdésekre mind választ kell találnia az új kormánynak.
London azonban még nem adott egyértelmű reakciót a kínai kihívásra. Itt azonban azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a britek megvárhatják az amerikai elnökválasztás eredményét, hogy tisztán láthassák legközelebbi szövetségesük, az Egyesült Államok külpolitikáját.
Washington továbbra is kiemelt partnerként szerepel a britek listáján. Az angolszász államok közötti szoros együttműködés komoly előnyökhöz juttatja Londont. Gondolhatunk itt akár az integrált hírszerzésre (Five Eyes), a közös katonai fejlesztésekre és beszerzésekre, az egész világra kiterjedő katonai infrastruktúrára (gyarmati hagyaték és szövetséges jóváhagyás) vagy magára a globalizációra (soft power). Gyakorlatilag kijelenthető, hogy az Egyesült Államok nélkül a britek nem lennének képesek mély nyomot hagyni a nemzetközi politika arculatában. Így borítékolható, hogy a britek továbbra is szorosan fognak együttműködni a világ elsőszámú hatalmával.
A kínai kapcsolatokhoz hasonlóan a közel-keleti reakciók is váratnak magukra. Míg a korábbi munkáspárti elit (például Jeremy Corbyn) kifejezetten Izrael ellenes politikát folytatott, ezzel szemben a jelenlegi Starmer vezetés már egy fokkal mérsékeltebb. Mintha itt is érzékelhető volna a kivárás az amerikai elnökválasztás eredményét illetően.
A jelenlegi állás szerint egy komolyabb fordulópont érzékelhető az Európai Unióval ápolt viszonyt illetően. Korábban a konzervatívok sokkal inkább a Brexit mellett tették le voksukat, ezzel szemben a szociáldemokraták inkább a meglévő egyezmények fenntartására törekedtek. Ennek köszönhetően Keir Starmer célja a kapcsolatok erősítése lehet, méghozzá az uniós tagság újratárgyalása nélkül. A Brexit gazdasági hatásai eddig nehezen értékelhetőek, hiszen az Egyesült Királyság GDP mutatói továbbra is magasabb adatokat mutatnak, mint az uniós tag franciáké. Azonban a teljes gazdasági szuverenitás visszaszerzésével nem tudták megközelíteni Európa legerősebb gazdaságát, vagyis Németországot. A Brexitet követően a „Globális Britannián” volt a hangsúly, vagyis sokkal inkább kereste London a Nemzetközösség tagjaival a kapcsolatot, mint korábban; azonban ez nem hozta el a hozzáfűzött reményeket.
Ennek köszönhetően várható, hogy az új munkáspárti kormány a már meglévő kereskedelmi egyezmények újratárgyalására fog törekedni az Európai Unió vezetőivel.
A legtöbb kis- és középvállalkozás hiába keresett magának újabb exportpiacokat, a megnövekedett adminisztrációs költségek miatt többségük nem tudott a hagyományos kereskedelmi partnerekkel (EU tagok) megfelelő kereskedelmi többletet produkálni.
A korábbi konzervatív „Globális Britannia” sokkal inkább a Nemzetközösséggel ápolt kapcsolatok erősítésére törekedett. Ez az attitűd az Európai Uniós kapcsolatok rovására ment. Azonban ez nem jelentette azt, hogy London kiesett volna az európai politikából. Az ukrajnai háború során a britek meghatározó szerepet játszottak az orosz hadiflotta elleni akciók koordinálásában és az ukrán csapatok kiképzésében. A jelenlegi munkáspárti vezetés pedig éppen az Unióval ápolt kapcsolatok erősítésére fog törekedni. Kérdés marad azonban, hogy az Európai Unióval történő esetleges konszolidáció a nemzetközi szerepvállalás gyengülését fogja-e eredményezni.
Írta: Szabó Bence
Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon