Ahogy az elmúlt év számos eseménye is alátámasztotta, a szuperhatalmi játszmák intenzitása jelentősen megnőtt. Ez figyelhető meg a kínai-amerikai kapcsolatokban is, hiszen az előbbi felemelkedő nagyhatalomként mélységében kérdőjelezi meg az Egyesült Államok által vezetett globális rend legitimitását, ami a két szuperhatalom geopolitikai felfogásának különbségeiben is kiütközik. Mark Leonard, a European Council on Foreign Relations igazgatója a Foreign Affairs hasábjain taglalta az elkövetkező globális rend, vagy éppen rendetlenség részleteit.

Amikor Hszi Csin-ping márciusban Moszkvába látogatott, a Kínai Kommunista Párt főtitkára így búcsúzott Vlagyimir Putyintól: „Jelenleg 100 éve nem látott változások folynak, és ezeknek mi vagyunk a hajtóerői.” Ez a kijelentés nagyban leírja a kínai stratégiai gondolkodást, hiszen az már rég nem a klasszikus kereteken belül mozog.

Az újonnan kialakuló világrend felfogása nagyban eltér a szuperhatalomként számon tartott Amerikai Egyesült Államok és a felemelkedő Kínai Népköztársaság esetében. Bár mindkét szereplő tisztában van vele, hogy a poszt-hidegháborús korszakot valamilyen új struktúra fogja felváltani, ennek természetét eltérően ítélik meg. Az Egyesült Államok igyekszik a múlt logikáját felelevenítve blokkokban gondolkodni, amelyeket ezúttal a demokrácia és a diktatúra közötti határvonal választ el. Ennek jegyében Washington célja, hogy izolálja autoriter ellenfeleit, kialakítva átfogó szövetségi rendszerét, így megtartva vezető pozícióját a nemzetközi rendszerben.

Ezzel szemben Kína egy sokkal fragmentáltabb, egyre inkább polarizálódó struktúrában gondolkodik, amelyben az egyetlen cél az állam túlélése.

A „túlélési ösztön” gondolata tökéletesen beleilleszkedik a Hszi által képviselt ideológiába, amely középpontba helyezi a Nyugat hanyatlásának és a Kelet felemelkedésének gondolatát. Ez egyúttal megfordítja a kínaiak által a „megaláztatás évtizedének” nevezett időszak felállását is. Ezzel párhuzamosan Peking geopolitikai gondolkodásában megjelenik az államközi kapcsolatokra kivetített darwinista elmélet, azaz, hogy csak a legerősebbek győzhetnek a túlélésért folytatott harcban az anarchikus nemzetközi rendszerben. Ez egyébként nem számít új jelenségnek a realista gondolkodásban, hiszen ez már a diszciplína kialakulásának hajnalán megjelent például Morgenthau vagy Carr munkáiban.

Az állam anarchiában való túlélésének középpontba kerülésével párhuzamosan hangsúlyossá válik a nemzetbiztonság újfajta, holisztikus megközelítése is. Ez azt jelenti, hogy többé nem differenciálhatók a stratégiailag fontos pontok egy adott államban, hiszen ma már bármely terület elemei felhasználhatók az adott állam gyengítésére. Ez a megközelítés egyúttal lehetőséget ad a kínaiak számára a központi hatalom további kiterjesztésére, hiszen így bármilyen döntés „biztonságiasítható”.

Leonard szerint Peking az Egyesült Államokat tekinti a legnagyobb veszélyforrásnak a rendszer stabilitásának tekintetében. Ezt alátámasztja, hogy

a kínai felfogás szerint Washington Ukrajnával kapcsolatos politikája véglegesen meg kívánja húzni a határvonalat az autokráciák és a demokratikus berendezkedésű államok között, ami hatással lehet az USA Tajvannal kapcsolatos hozzáállására is.

Egy, a szerző által idézett kínai bennfentes az Egy Kína-politika, „Egy Kína-Egy Tajvan-politikára” való lecseréléseként írta le az amerikai törekvéseket.

Ezzel párhuzamosan megjelentek a szövetségek kialakítására irányuló amerikai törekvések is, hiszen Washington számos kelet-ázsiai országgal, így Dél-Koreával és a Fülöp-szigetekkel is mélyreható kapcsolatokat igyekszik kialakítani, amit tetéz az AUKUS és a Quad keretrendszer is. Ennek ellenére – kínai elemzők szerint – Washington valódi szövetségeseinek mennyiségét az Oroszország ellen szankciókat bevezető államok száma mutatja. A Leonard által idézett szakértő szerint „az Egyesült Államok nem hanyatlik, de csak a nyugati országokkal képes előrevivő párbeszédet folytatni.” Ezzel szemben Kína a fejlődő országok között kifejezett népszerűségre tett szert, amit gazdaságpolitikája is alátámaszt, például az Egy Övezet Egy Út kezdeményezés.

Peking gazdaságpolitikai megközelítése az utóbbi években – a nemzetbiztonság holisztikus felfogásával párhuzamosan – teljesen új irányt vett.

A kettéosztott gazdaság gondolata egyszerre támogatja önállóságát és rezilienciáját a belső tényezőkre támaszkodva, valamint szabályozza Peking külkereskedelmi kapcsolatait a fejlődés érdekében.

Ennek egyik fontos eleme a „pótkerék-elv”, azaz hogy Kína igyekszik feltérképezni alternatíváit erőforrások és technológia tekintetében, készülve az esetleges szankciós intézkedésekre. Ezzel párhuzamosan Peking igyekszik erősíteni a nyugat kínai termékektől és technológiáktól való függését, megakadályozva a könnyű elszakadást. Ezen megközelítések következésképp lényegében növelik Kína rezilienciáját egyes külső gazdasági sokkokkal szemben.

Leonard szerint a kialakulóban lévő világrend alapjaiban fog különbözni a hidegháború nagy blokkjainak struktúrájától, amelynek három oka van. Az első, hogy az ezen blokkokat fenntartó ideológiák ma már sokkal gyengébbek, mint 70 évvel ezelőtt, ami megnehezíti a kohéziót. Ezt kiegészíti, hogy sem az Egyesült Államok, sem Kína nem rendelkezik akkora dominanciával, mint a két szuperhatalom a szembenállás során. Végül pedig nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az elmúlt évtizedekben olyannyira fejletté vált a technológia és a globalizáció, hogy az interdependencia következtében semelyik oldal nem engedheti meg magának az éles elszigetelődést.

Összefoglalva tehát a következő évtizedek várhatóan a nagyhatalmi rendetlenség korát hozzák el, amelyben minden eddiginél inkább középpontba kerülnek az interdependenciával szembeni ellenállóképesség kérdései.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon