A világhírű egykori amerikai nemzetbiztonsági tanácsadó és külügyminiszter május 27-én töltötte 100. születésnapját, ennek alkalmából pedig több mint 8 órás interjút adott az Economist lapnak.

Kissinger egyik leghíresebb könyve a „Kínáról” címet kapta, mely 2011-ben jelent meg. Születésnapi interjújában pedig több mint 100 alkalommal hangzott el a távol-keleti ország neve, mellyel kapcsolatban kifejtette legfrissebb gondolatait, a még mindig páratlan szellemi frissességnek örvendő örök diplomata. Kissingert egyébként minden korábbi és jelenlegi komolyabb külpolitikai aktor felköszöntötte. Így tett Condoleezza Rice, a második George W. Bush vezette kormányzat külügyminisztere is.

Happy 100th birthday to my good friend Henry Kissinger. He never stops learning, never stops thinking and nevers stop looking for answers to the world’s hard problems.

Happy Birthday, Henry. And many happy returns. pic.twitter.com/kcLdMWCR2d

— Condoleezza Rice (@CondoleezzaRice) May 27, 2023

Kissinger jelenleg borúlátóan látja a nemzetközi helyzetet. A következőkben az interjú legérdekesebb Kínát érintő részleteit szemlézzük.

Kissinger szerint jelenleg az a helyzet, hogy Kína valódi stratégiai képességeket fejleszt, valamint egy olyan gazdaságot, amely bizonyos mértékig már versenyképes az Egyesült Államokkal. Úgy látja, hogy az első világháború előtti klasszikus helyzetben vagyunk, ahol egyik félnek sincs nagy tere, hogy politikai engedményeket tegyen, és ahol az egyensúly bármilyen felborulása katasztrofális következményekkel jár. Ez a helyzet természetszerűleg egyre romlik a technológiai fejlődéssel.

Kissinger kifejtette véleményét a legaktuálisabb feszültségek kapcsán is. Szerinte a Tajvannal kapcsolatban folytatott politika egészen a Trump-kormányzatig a régiek szerint folytatódott az Egyesült Államokban. Trump első kínai látogatásán úgymond követte az addig bevett elveket, de aztán az elnök irányt váltott és azt akarta, hogy úgy tűnjön fel a médiában, mintha kemény kéréseket, követeléseket támasztott volna a gazdasági területen.

Úgy fogalmaz: „Egyetértettem ezekkel a célkitűzésekkel: jobb egyensúlyt akart elérni a kereskedelemben. De aztán az egész ügyet formális konfrontációvá változtatta. Abban az időszakban egy kereskedelmi szerződésről tárgyaltak. A szerződés aláírási ceremóniáján nagyon világossá tette, hogy ezt a kínaiaktól kikövetelte. Ez volt a fordulópont.

Most a Biden-kormányzat ugyan liberális retorikával, de a Trump-féle külpolitikát folytatja Kínával szemben.”

Kissingert leginkább az a kérdés aggasztja, hogy lehetséges-e Kína és az Egyesült Államok számára, hogy az egymás elleni totális háború fenyegetése nélkül létezzenek egymás mellett?

„Én úgy gondoltam és most is úgy gondolom, hogy igen, ez lehetséges, és erre még nem láttam cáfolatot. Tajvan egy különleges eset. Minden kínai vezető megerősítette Tajvan alapvető kapcsolatát Kínával; így tett még Csang Kaj-sek is. A mozgástér az engedmények megtételére nagyon korlátozott. A dolgok jelenlegi alakulása mellett az Egyesült Államok számára nem egyszerű ügy feladni Tajvant anélkül, hogy aláássa a saját nemzetközi pozícióit. Azt remélem, hogy mindkét vezető egy alapvető egyetértésre jut. Hagyományosan a diplomáciában a megfelelő felállás az, hogy először valami könnyű dolgot rendezzenek, hogy megszokják az együttműködést.”

Kissinger több mint 50 éve, 1969-ben lett Nixon elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, azóta pedig valamennyi elnök kikérte véleményét külpolitikai kérdésekben. Jól látható, hogy a nemzetközi kapcsolatok professzora milyen nagy befolyást is fejtett ki az elmúlt évtizedekben. Mióta Kissinger aktívan részese az amerikai külpolitikának, Joe Biden már a 10. elnök az USA-ban.

Kissinger az interjúban arról is beszél, hogy a kulcskérdés az, hogy lehetséges-e Kína és az Egyesült Államok számára olyan jellegű kapcsolatot kialakítani, amely csökkenti az autonóm módon, egyik fél által sem keresett konfliktusok veszélyét, és ha igen akkor hogyan lehet ezt elérni. A diplomata kifejti:

„Nos, én úgy gondolom igen- és amit most mondok, azt mondtam döntéshozóknak is, olyan embereknek Kínában, akik hozzáférnek a legfelsőbb vezetőkhöz, és természetesen az amerikai vezetőknek is -, hogy ha a két elnök találkozik, ahelyett, hogy felsorolnák az összes sérelmüket, amit tudnak inkább azt mondanák egymásnak: "Elnök úr, a két legnagyobb veszélyt a békére most mi ketten jelentjük. Abban az értelemben, hogy

képesek vagyunk elpusztítani az emberiséget. Azt hiszem, meg kellene állapodnunk egymás között, hogy megpróbáljuk elkerülni ezt a helyzetet".

Kissinger beszélt az Economistnak a két ország közötti kereskedelemről is. „Ha tehát kereskedelmi háborúba keveredünk, akkor a hagyományos héják álláspontja szerint Kínának nem szabad lehetőséget adni arra, hogy fejlessze magát. A 19. századi elvek szerint lesznek különleges érdekeltségű területek – Közép-Ázsia mindig is olyan terület lesz –, amelyben Kínának különleges geopolitikai érdeke van. Sőt, Kínában magasrangú politikusok azt mondták nekem, hogy az Egy Övezet Egy Út politika eredeti indítéka az volt, hogy alternatívát jelentsen más Ázsiát megnyerni szándékozó politikákkal szemben, amelyek az Egyesült Államokkal való konfrontációhoz vezetnének.

Kissinger úgy véli, hogy a kulcskérdés az: jogos-e a Kínától való félelem? És ha indokolt, akkor az amerikai politika illeszkedik-e ehhez? Úgy fogalmaz: nem hiszem, hogy Kína történelme során valaha is világuralomra törekedett volna. Céljuk a képességeik maximális kibontakoztatása volt, olyan nagy tiszteletet célozva, hogy más országok a kínai preferenciákhoz igazítsák politikájukat. Kissinger így folytatja:

Kínáról néhány amerikai azt gondolja, hogy ha legyőzzük, akkor demokratikus és békés lesz. Erre nincs precedens a kínai történelem egyetlen részében sem. Sokkal valószínűbb, hogy polgárháború lesz a versengő egységek között, és az ideológiai elvekért vívott polgárháborúk a katasztrófa új elemét jelentik. Nem áll érdekünkben, hogy Kínát a felbomlásba hajszoljuk.

Kissinger az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos kínai álláspontot is új megvilágításba helyezi: ha átolvassuk azokat a nyilatkozatokat, amelyeket a kínaiaknak teszünk, mint például azt, hogy ébredjenek fel, és nevezzék a jelenlegi helyzetet "orosz agressziónak", be kell látnunk, a kínaiak nem így gondolkodnak. Ők nem erkölcsi szempontokat figyelembe véve gondolkodnak, hanem kizárólag a nemzeti érdekeik szempontjából. Ők a saját világrendjüket teremtik meg, amennyire csak tudják.

Kína globális szerepet próbál betölteni. Minden egyes ponton fel kell mérnünk, hogy a stratégiai szerepről alkotott elképzelések összeegyeztethetők-e egymással. Állandó párbeszédet szeretnék Kínával, ahol a lehetséges forgatókönyvek az asztalon vannak, és reményeim szerint lehetséges olyan párbeszéd folytatása, ahol ezek mérlegelése után végül mindkét fél számára elfogadható megoldások születnek. Ha ez nem sikerül, akkor mindkét oldalon súlyos stratégiai döntéseket kell hozni.

Kissinger arra a kérdésre is nyíltan válaszolt, hogy vajon Peking szerepet játszhat-e a háború utáni béke kialakításában? Ahogyan fogalmaz: Kína nyílt színrelépését még egy kicsivel későbbre datálnám. De ha elolvassuk a nyugati oldalról jövő nyilatkozatokat, amelyek azt kérik számon, hogy "orosz agressziónak nevezték mindezt a kínaiak?" Nem számítok rá, hogy valaha is ezt tennék az oroszokkal való "határok nélküli partnerség" jegyében. Ha Kína konstruktív szerepet játszik, az először is feltehetően összeegyeztethető kell legyen a saját korlátaival és majd meglátjuk, hogy mindez összeegyeztethető lesz-e a NATO szándékaival.”

Kissinger az interjú utolsó felében kifejtette egyik legérdekesebb gondolatát, miszerint Putyin elnök az Ukrajna elleni támadás megindítása előtt egyeztethetett arról a kínai elnökkel.

Szerinte erről a két vezető az olimpiai játékokon beszélt, amikor Xi kijelentette, hogy ellenzi a NATO bővítését. Kissinger így fogalmaz: nem hiszem, hogy előtte bármelyik kínai vezető valaha kifejezte volna a véleményét az európai fejlődés irányával kapcsolatban. Xi ekkor már tudhatta, hogy Putyin be fog menni Ukrajnába, ez pedig komoly kínai elkötelezettséget mutat. Tény, hogy Kína kizárólag saját nemzeti érdekei miatt érdeklődik az európai politika iránt. Európa szerkezetileg soha nem heverte ki az első világháborút. Mert azóta nem tudtak a képességeiknek megfelelő célokat kijelölni.

Szemlézte: Horváth Dániel

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon