2023. január 04. 07:00 - Danube Institute

A nyílt források jelenthetik a hírszerzés jövőjét

A nyílt forrású hírszerzés már a 2022-es év előtt is ismert fogalom volt szakmai körökben, azonban a jelenség valódi népszerűségét az ukrajnai invázió hozta el. Az OSINT (open-source intelligence – nyílt forrású hírszerzés) azonban a hírszerzési terep radikális változásának tünete, amely komoly kihívást jelent a szakma klasszikus szervezetei számára. Az új tendenciákat Amy Zegart (Hoover Institution és Stanford University) elemezte a Foreign Affairs hasábjain.

shutterstock_694550878.jpg

A modern amerikai hírszerzés története a második világháború után kezdődött, amikor a konfliktust túlélő szuperhatalmak – az Egyesült Államok és a Szovjetunió – pólusokat kezdtek kialakítani a nemzetközi kapcsolatokban. Az USA-nak olyan hírszerzési kapacitásokra volt szüksége, amelyek alkalmasak lehetnek egy következő Pearl Harborhoz hasonló nemzeti tragédia megakadályozására, valamint az amerikai érdekek érvényesítésére a hidegháborúban. Ennek eredményeként 1947-ben megalakult a Központi Hírszerző Ügynökség, azaz a CIA.

Ma a világ egy hasonló fordulat előtt áll, azonban a 21. század innovációi mégis új kihívásokat állítanak a hírszerző közösség elé.

Korábban a titkos információszerző tevékenység kizárólag az állami szereplőkre tartozott, ma már azonban a privát szektor technológiái is képesek erre – és sokszor hatékonyabban, mint a központi szervek.

Ilyen újdonság például a mesterséges intelligencia elterjedése, ami egyes kutatók szerint a jövőben a mai munkaerő 40%-át lesz képes helyettesíteni. Az MI olyan szinten vált elérhetővé, hogy ma már bárki képes az internet segítségével úgynevezett deepfake videókat gyártani, amelyek segítségével bármilyen üzenetet a döntéshozók szájába adhat. Ezt a technológiát használták fel például az oroszok, amikor Zelenszkij elnökről készítettek ilyen tartalmat, ahogy az ukrán csapatokat fegyverletételre szólítja fel.

Hasonlóan fontos új technológiát jelentenek a kereskedelmi műholdak, amelyek képesek például járművek mozgásának megfigyelésére vagy éppen különböző rádiófrekvenciák detektálására. Ezek jelentőségét mutatja, hogy 2020-ban Irán ilyen eszközökkel figyelte az amerikai csapatok iraki tevékenységét, amelynek eredményeként ballisztikus rakétákkal támadta meg azokat. Az ilyen és hasonló innovációk elterjedése többek között azért volt lehetséges, mert a kutatás-fejlesztés az állami szervektől átkerült a magánszektorba. Ennek következményeként

ezek az újdonságok elérhetővé váltak gyakorlatilag mindenki számára, így az állam kevésbé képes technológiai előnyt kiépíteni az ellenfeleivel szemben.

Az innovációkkal azonban az egész terep átalakult a hírszerző ügynökségek számára. Korábban csupán egy-két fő irányvonalat kellett követniük – például a Szovjetunió vagy éppen az iszlamista terrorszervezetek tevékenységét – ma már azonban sokkal több veszéllyel kell szembesülniük. A 20. század közepéig az erős katonai képességek garantálták az államok biztonságát, a kibertér fejlődésével azonban ez nem elégséges. Mivel a kibertámadások bárhonnan, bármikor érkezhetnek a döntéshozatali folyamat kifejezetten felgyorsult, ami komoly nyomást helyez mind a politikai vezetőkre, mind az őket támogató hírszerző közösségre.

Mára az információ iránti igény nem csupán a döntéshozóktól származik, de a magánszektor szereplőitől is. A tech óriások, mint a Microsoft vagy a Google, tudni akarnak minden lehetséges kiberfenyegetésről, amelyek érinthetik a felhasználóik adatait.

Ez hasonlóan igaz a magánkézben lévő kritikus infrastruktúrát üzemeltető vállalatokra is; csakúgy, mint az átlagos választókra, hiszen ki ne akarna tudni a saját választókerületét érő beavatkozási kísérletekről. Ez a jelenség megkívánja az állami szervek nyilvánosság felé való nyitását: a CIA például podcastet indított az ügynökség működéséről. Ez a tendencia akár hatékony együttműködéssé is válhat, hiszen a tudományos közösség bevonásával új szintre lehet emelni a hírszerzési információk feldolgozását.

A nyílt forrású, közösségi hírszerzés fejlődésével a központi szerveknek új lehetőségekkel és kihívásokkal kell szembenézniük. Az OSINT mára már olyan szintre jutott, hogy

az egyik legnépszerűbb ilyen közösség, a Bellingcat csoport képes volt Európában működő Iszlám Állam-sejteket feltárni, valamint bebizonyítani, hogy a maláj gép tragédiájáért az oroszbarát szeparatisták voltak felelősek.

 

Az OSINT csoportokkal való együttműködés számos előnyt hordoz magában. Ezzel az állami szervezetek minden eddiginél több információfeldolgozásra alkalmas szakembert tudhatnak magukénak, amely segítheti a kisebb részletek egymáshoz kapcsolását is. Ez kifejezetten fontos, hiszen az interneten elérhető adatmennyiség kétévente megkétszereződik. A nyílt forrásokkal dolgozó hírszerzőket nem köti a bürokrácia, ami jelentősen felgyorsítja a munkafolyamatokat, valamint megkönnyíti a kormányközi együttműködést is.

Ezzel szemben komoly veszélyt jelent, hogy a nyílt forrású hírszerzés bárki számára elérhető, függetlenül attól, hogy milyen szándékai vannak. Az ellenőrzés hiánya is problémát okoz, hiszen így könnyen elterjedhetnek hamis következtetések is, amelyek a döntéshozókat sarokba szoríthatják.

Zegart szerint a hírszerzés nem a titkok, hanem a titkok kezelésének művészete, hiszen az elemzés nélkül azok csak használhatatlan információmorzsák lennének.

A megszerzett adatok nélkül viszont az elemzés sem lehetséges. Éppen ezért elengedhetetlen az OSINT csoportok és a központi szervek együttműködése, hiszen a napjainkat jellemző adatmennyiség elemzéséhez már nem elég a klasszikus ügynökségek személyi állománya. Ennek biztonságossá tételéhez azonban szükséges, hogy a két csoport kontroll alatt kooperáljon és mindkét fél azokat a feladatokat végezze, amelyekben a legkompetensebb.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon

komment
süti beállítások módosítása