Már régóta köztudott, hogy a kibertér, valamint az internet világa nem csupán a mindennapjainkat befolyásolja, de az államközi kapcsolatokat is: olyannyira, hogy előbbi önálló hadszíntérré vált. Ezzel párhuzamosan azonban a digitális környezetben sokkal nehezebb normákat alkotni, mint más területeken. Joseph S. Nye, Jr., a Harvard Kennedy School korábbi dékánja a kibertér norma alapú rendjének kialakulási lehetőségeit elemezte.

Ahogy az internet fejlődik, úgy válik az online világ egyre inkább veszélyessé. Elég az ukrajnai háború eseményeire gondolnunk: az orosz hackertámadások az invázió kezdete óta folyamatosan kihívás elé állítják az ukrán infrastruktúrát. Az ehhez hasonló esetek miatt jogosan merül fel az igény az olyan nemzetközi normák kidolgozására, amelyek szabályozhatják a kibertevékenységet. Ennek ellenére – Nye szerint - minden hasonló általános szabályt fenntartással kell kezelnünk, hiszen

a kibertér jellemzői kifejezetten megnehezítik – sokak szerint ellehetetlenítik – a végrehajtást.

Elsőként érdemes meghatározni a digitális világ ezen főbb attribútumait. A kibertérben nem választható el egymástól a belpolitika, valamint a nemzetközi viszonyrendszer, úgy, ahogy a magán- és az állami szektor sem. Nye véleménye szerint a kibertér négy fő jellegzetességgel bír. Az egyik például a fizikai távolságok jelentőségének csökkenése, valamint a lehetséges hatáskör kiszélesedése. Ezt jól mutatja például, hogy az internetfelhasználók száma 1991 óta konzisztensen növekszik.

Az internetfelhasználók száma (millió fő) 1991-2019

forrás: Our world in data 

Ezzel párhuzamosan az állami, illetve nem állami szereplők közötti interakciók felgyorsultak. Ez különösen megnehezíti a kibertámadások elleni védekezést, hiszen mire az elszenvedő fél észrevehetné, hogy támadás alatt áll, addigra a kár már bekövetkezett. Mindez pedig viszonylag kevés anyagi ráfordítással kivitelezhető, ami kiszélesíti a támadók körét: állami és nem állami szereplők is képesek lehetnek hasonló akciók végrehajtására. Ez elvezet a negyedik jellegzetességhez: a kibertámadások elkövetőinek egyértelmű meghatározása lassú és nehézkes folyamattá vált, ami a felelősségre vonást is nagy mértékben hátráltatja.

Sokak szerint a kibertér kevésbé jelentős a többi hadszíntérhez képest. Ezzel szemben érdemes átgondolni, hogy egy kibertámadás milyen hatást gyakorolhat a kritikus infrastruktúrákra, aminek következtében a konfliktus más hadszínterekre is átterjedhet.

Azt, hogy milyen komoly következményekkel járhat egy hasonló támadás, jól szemlélteti például a brit egészségügy elleni zsarolóvírus támadás 2022. augusztusában. Ahogy más hadszínterek esetében, a digitális térben is érdemes elsősorban az elrettentésre helyezni a hangsúlyt, bár ebben az esetben ez inkább azt jelenti, hogy az államok a támadásokat egy bizonyos szint alatt tudják tartani.

Ebben az esetben az elrettentés a támadó aktorok különbözősége miatt más-más hozzáállást kíván. Például a nem állami szereplők esetében a magasfokú reziliencia jól működhet, hiszen az általuk kiépített alacsonyabb szintű infrastruktúrával kevéssé érhető el szignifikáns eredmény. Ezzel szemben az állami szereplők esetében célravezetőbb a kapcsolatok összefonódásának stratégiáját alkalmazni, hiszen így az kölcsönös függőség következtében a támadó felet is súlyos károk érhetik.

Az elrettentés azonban komoly ráfordítást igényel az államoktól, így bizonyos konszenzusos normák kialakítása hosszú távon sokkal költséghatékonyabb lehet.

Ez azonban felveti a kérdést, hogy a normák miért tudják befolyásolni az államok viselkedését? Nye szerint ennek négy oka van. Az első a koordináció, azaz, hogy az állami szereplők ezen általános szabályok alapján menedzselik saját erőfeszítéseiket. Emellett ott van az óvatosság oka is, hiszen az említett szabályok megszegése egyrészt előre nem ismert következményekkel járhat, másrészt pedig nem tervezett eszkalációhoz vezethet. Ezen felül az általános normák figyelmen kívül hagyása komoly csorbát ejthet az államok nemzetközi megítélésén. Utolsóként érdemes megemlíteni a belső politikai és gazdasági nyomást, ami szintén megakadályozza, hogy az államok eltérjenek az általánosan elismert szabályoktól.

A kibertér jelentőségének növekedése már korábban is ösztönözte a nemzetközi rendszer szereplőit egyfajta egységes szabályozás kialakítására.

2004-ben az ENSZ összeállított egy szakértőkből álló csoportot, akik 2015-re kidolgoztak egy 11 önkéntes szabályból álló ajánlást, ami áttörésnek számított a kiberhadviselés szabályozásának történetében.

A normák kialakításának folyamata azonban 2017-re lelassult. Ez nem meglepő, hiszen a hasonló rendszerek általánossá válásához idő kell, főként ha azok mesterségesen, azaz nem társadalmi folyamatok következményeként jönnek létre. Az internet fejlődésével azonban lehetséges, hogy létrejön egyfajta társadalmi igény a kibertér szabályozására, hiszen – tekintve, hogy egyre több háztartási és egyéb eszköz képes csatlakozni a világhálóra – a támadások következményeit a hétköznapi emberek is érezni fogják.

Mindent összevetve, a kibertér továbbra is új jelenségnek számít az államközi viszonyokban, ezzel párhuzamosan pedig kihívásként áll a nemzetközi közösség – így az állami és nem állami szereplők – előtt.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon