Az ukrajnai háború nem csupán a nemzetközi kapcsolatok területén hozott sokszor újszerű és meglepő jelenségeket, de az európai színtéren is. Ilyen mozzanat a közép-európai államok Európai Unión belüli pozíciójának megerősödése, amelyről Caroline de Gruyter, a holland NRC Handelsblad újságírója értekezett a Foreign Policy hasábjain.

Az Európai Unió politikai életében az újoncok szava általában kevesebb figyelmet kap. A 2004-es nagy közép-európai bővítés után is hasonló helyzetbe kerültek a régió államai, azzal a különbséggel, hogy ez az állapot hosszú távon is fennmaradt. Ahogy de Gruyter is említi,

Közép-Európa posztkommunista államaiban a rendszerváltás után a diktatórikus múlt igazán mély nyomot hagyott: a Nyugat másolásának kényszerét.

Ennek következtében a régió országai egyfajta folyamatos kisebbségi tudatot tettek magukévá, ami az uniós politikában is érződött.

De Gruyter véleménye szerint ez az időszak – melyben Közép-Európa nem rendelkezik valódi súllyal az Európai Unió politikai döntéshozatalában – véget érni látszik. Ennek pedig nem más az oka, mint az orosz-ukrán háború.

Az európai közösségnek fel kellett ismernie azt a tényt, hogy Oroszország, valamint Németország között nem áll más, csupán az a néhány közép-kelet-európai ország, amelyeknek szerepe az ukrajnai konfliktus eszkalációjával kétségtelenül felértékelődött Európa biztonságának szempontjából. Ezt azonban maguknak a főszereplőknek is tudatosítaniuk kellett, hiszen eddig – leginkább gazdasági szempontból – Németország és az oroszok egy oldalon álltak. Ennek ellenére

a háború hozta fordulat miatt Közép-Európának döntenie kellett, hogy melyik fél oldalára áll – és a nagy többség Európát választotta.

Erre példaként, de Gruyter Lengyelország esetét említi. Az ukrajnai háború előtt a lengyelek Európa-politikája finoman fogalmazva is minimum szkeptikus volt az Unióval kapcsolatban, és számos esetben szemben is állt az uniós intézményekkel. Ezzel szemben – a háború kitörésével – Lengyelország, ha nem is 180, de minimum 100 fokos fordulatot hajtott végre az uniós politikát illetően. A lengyelek ebben a krízishelyzetben valóban Európa felé fordultak, elég megemlíteni, hogy szorgalmazták Ukrajna tagjelöltté válását, valamint támogattak minden eddigi szankciós csomagot. Természetesen – amellett, hogy Európa berkein belül kívánja megtalálni saját biztonságát – Lengyelország saját geopolitikai jelentőségének felértékelődését – de Gruyter szerint – igyekezett kihasználni a jogállamisági aggályok miatt befagyasztott uniós források lehívására is.

Lengyelország fordulata azonban nem egyedi a közép-európai régióban. Csehországban, Szlovákiában és Szlovéniában is hasonló paradigmaváltások következtek be – belpolitikai változásoknak köszönhetően.

De Gruyter véleménye szerint a kontinensen egyfajta „új európai rend” van kialakulóban, amelyet az Oroszországgal való szembenállás tart össze kulcstényezőként.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy az „ellenségem ellensége a barátom” alapelv szerint működő európai egység hosszú távon fenntartható lesz-e. A válaszhoz meg kell vizsgálnunk, hogy az egységesség valóban csupán az orosz-európai ellentéten nyugszik-e, vagy más tényezők is figyelembevehetők ezen téren. A cseh uniós elnökség jó példát szolgáltat a válaszadásra, hiszen a frissen felállt cseh kormány által vezetett elnökség célkitűzései között kulcsfontosságú elemként szerepelnek az Európai Unió olyan alapértéke, mint a demokrácia. Ennek értelmében tehát, ha a geopolitikai viszonyok változásával Oroszország többé nem lesz ellenség és Közép-Európa vezetésével az Unió vissza tud térni azon értékekhez, melyek alapján megalakult, a kontinens államainak egysége nem csupán fennmaradhat, de erősebb lehet, mint valaha.

Szemlézte: Szenes Eszter

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon