2017 és 2019 között Észak-Korea és az Egyesült Államok viszonya óriási nyilvánosságot kapott. Ez talán elkerülhetetlen volt a két vezető kiszámíthatatlansága és agresszivitásra való hajlama miatt – kezdi Kim Dzsongun politikáját bemutató elemzését Jung H. Pak a Foreign Affairs hasábjain.
2017-ben a viszony erőteljes konfrontációval kezdődött: Kim háborús retorikája és rakétatesztjei Trump fenyegetéseiben kaptak választ. Trump „Kis Rakétaembernek” (Little Rocket Man) nevezte Kimet, Kim pedig „szenilis amerikai elmebetegnek” (mentally deranged U.S. dotard) Trumpot.
A második fázisban már tárgyalóasztalhoz ültek a felek. Szingapúr és Hanoi azonban nem jártak eredménnyel, és még a koreai demilitarizált zónában 2019-ben készített közös fotónak sem volt jelentősége. A Trump-adminisztráció az azóta tartó csendet eredményként próbálja elkönyvelni, ami azonban nem helyes. Észak-Korea azóta is dúsítja az uránt, továbbá kiterjesztette rakétabázisait, új ballisztikus rakétákat fejlesztett ki, illetve korszerűsítette a nukleáris fegyverek bevetéséhez szükséges infrastruktúrát.
Időközben a szankciók alól is kibújt Phenjan: egyrészt hatalmas kereskedelmet bonyolít le Kínával, másrészt Washington is lazított a szankciókon, hogy Kimet érdekeltnek tartsa a diplomácia fenntartásában. A fenyegetés tehát továbbra is aktuális. Ha Washington el akar érni bármit is Észak-Koreával szemben, akkor először meg kell értenie Kimet.
Rakétáival többek között – a kényszerítő diplomácia eszközei által – gyengíteni akarja Washington együttműködését Tokióval és Szöullal, valamint Pekingtől is önállóságot szeretne, miközben fenntartja stratégiai jelentőségét a sokkal gazdagabb és erősebb szomszédai számára. A belpolitikában is szüksége van a rakétákra, ugyanis a tudományos és technológiai fejlettség, amit jelképeznek, nagy nemzeti büszkeségnek adnak okot, másrészt pedig azok összefonódtak Kim felelős államférfi imázsával, amire az utóbbi években sokat ad. 2019-es újévi köszöntőjekor a korábbi Mao-stílusú dzsekijéhez képest már öltönyt és nyakkendőt viselt, és egy bőségesen kitömött bőrszékből beszélt, nem pulpitus mögül – ez mind azt hivatott sugallni, hogy Kim egy modern vezető: nyugodt, kimért és professzionális. Kim ugyanannyira racionális, mint bármely másik állami vezető, és ugyanúgy azt szeretné, ha a világpolitikában nagy játékossá válna – csupán ösztönzőrendszere és veszélyfelfogása különbözik a többiekétől.
Ezen nézet szerint Kim igazából békét és prosperitást kíván – egyesek szerint a gazdaságot is meg akarja reformálni és fel akar zárkózni, majd integrálódni Kelet-Ázsiába. Ehhez azonban szüksége van egy ellenséges külvilágra, amely megmagyarázza nyersanyaghiányát és katonai programjait, és akit lehet hibáztatni az ország rettentően gyenge gazdasága miatt, és amivel fenn lehet tartani a mítoszt, hogy a Kim család Észak-Korea létének egyedüli védelmezője.
Az elmúlt évek tapasztalatai alapján Kim csaknem biztos lehet abban, hogy egy krízis során arzenálja elriasztaná Washingtont a katonai csapástól, Peking és Moszkva nem hagyná őt egyedül, és Peking és Washington nem engedné se Japánnak, se Dél-Koreának, hogy saját atomfegyvert készítsenek. Mindezek miatt nem várható, hogy Kim a jövőben felhagyna agresszív üzeneteivel.
Kim nem bízik a rivális demokráciákban, ezért potenciális partnert sem lát bennük: 4-5 évente lecserélődik a kormányzatuk, emiatt politikájuk is gyorsan változhat. Saját népében sem bízik. Fél a propagandán kívülről érkező információktól, ezért felállított egy intranetet, amelyen egy hazai luxustermékekre épülő fogyasztói társadalmat próbál létrehozni – ezzel és nagy beruházásaival is az ország fejlettségének látszatát keltve.
Ezek alapján az Egyesült Államoknak és regionális szövetségeseinek közösen arról kell meggyőzniük Kimet, hogy atomfegyverei a túlélési esélyeit csökkentik, nem pedig növelik. Jó stratégia lehet még a külföldi kulturális termékek iránti kereslet felébresztése az észak-koreaiakban. A megoldás mindenképpen szoros nemzetközi együttműködést igényel majd, és a részeredményeket addig nem szabad nagy nyilvánosság elé tárni, amíg nem egyértelmű, hogy Kim hajlandó a nukleáris programjáról komoly tárgyalásokat folytatni – ugyanis az csak csökkentené a rá háruló nyomást.
Szemlézte: Kiss Dávid
