A hátizsák és aktatáska méretű atombombák továbbra is léteznek, ráadásul 100 darab hiányozhat is – írja Caleb Larson a National Interest hasábjain.
A nukleáris hadviselésben nagy hangsúly helyeződött a stratégiai mellett a taktikai fegyverekre is, és úgy tűnik, ez továbbra sem változik meg: a taktikai nukleáris fegyverek terrorfegyverként való alkalmazása semmiképpen sem egy elhanyagolható szempont.
Ezek kis méretű, kompakt, kis hatóerejű bombák, amik viszonylag egyszerűen felhasználhatók. Nem arra lettek tervezve, hogy bombázó repülőgépekről dobálják őket városokra, sem pedig arra, hogy interkontinentális ballisztikus rakéták útján támadják vele az ellenséget; lehetnek azonban taposóaknák, nukleáris torpedók vagy egyéb, könnyen szállítható nukleáris eszközök. Egy ilyen taktikai fegyver az úgynevezett „hátizsák- vagy aktatáska bomba”, amit direkt úgy alakítottak ki, hogy egy hátizsákban vagy egy kézipoggyászban egyszerűen és kényelmesen hordozható legyen.
Hova nyúlik vissza a hátizsákos atombombák története? A hidegháború kezdeti szakaszában az Egyesült Államok és a Szovjetunió is képes lett volna elfogadni egy olyan szcenáriót, melyben részleges nukleáris hadviselésre kerül sor. Ezt tekintjük a „korlátozott nukleáris háború” eshetőségének, amikor is bizonyos kis hatóerejű taktikai nukleáris fegyverek korlátozott felhasználása esedékes lehetett volna. Ez a felhasználás főként prevenciós intézkedésekre korlátozódott volna: magát „a csatatér tájviszonyait formálni vagy meggátolni, hogy az ellenség annak bizonyos területeit használni tudja”. Nem szabad azonban elfelejteni azt sem, hogy a taktikai nukleáris bombák nagy értékű és nagy jelentőséggel bíró célpontok kiiktatására is alkalmasak.
Robbanó hátizsákokat az Egyesült államok és a Szovjetunió is fejlesztett a bipoláris világrend korszakában. Az USA-ban az úgynevezett „Zöldlámpás Katonák” („Green Light Troops”) voltak azok, akik amellett, hogy az amerikai hadsereg egyik legmagasabban képzett szekcióját alkották, olyan nukleáris eszközzel is fel voltak szerelve, mely akár egy hátizsákba vagy egy aktatáskába is könnyedén belefért. Ez a kis méretű bomba a B-54 SADM (Special Atomic Demolition Munition), melyet az 1960-as években állított az USA arzenáljába. „Mindössze egy 18 hüvelyk magas, alumínium és üvegszál keretbe foglalt, maximálisan kevesebb, mint 1 kilotonna robbanóerejű, azaz 1000 tonna TNT-nek megfelelő hatóerejű” atombombáról beszélünk. „A bomba jogosulatlan felhasználásának kizárása érdekében a B-54 SADM kezelőpaneljét egy kombinációs zárral ellátott fedőlemezzel zárták le. A záron alkalmazott sötétben világító festék pedig lehetővé tette, hogy a katonák az éjszaka során is hozzáférjenek a szerkezethez.”
Egy esetleges Szovjetunió elleni háború esetén a ,,Zöldlámpás Csapatok” a NATO országaiból indulhattak volna meg a Varsói Szerződés egy-egy állama felé, és itt elsősorban a kommunikációs és ellátási központok elpusztításával lassították volna a lehetséges szovjet támadást. Az amerikaiaknak arra is voltak terveik, hogy „a hordozható nukleáris robbanóanyagokat katonai parancsnoksági központok és egyéb megerősített helyek közelében is elhelyezik”.
Nézzük a másik oldalt, a szovjeteket. Habár a hidegháborúban egyre jobban lemaradtak az amerikaiaktól a versenyben, őket sem kell félteni: egy 1997-es interjúban a volt szovjet tábornok, Alexander Ivanovics Lebegy azt állította, a Szovjetunió is gyártott kb. 250 darab kisebb bőrönd méretű, hordozható atombombát – hasonlót, mint az amerikaiak B-54-e. A legsokkolóbb az egészben az, hogy Lebed elmondása szerint a szovjet készletekből 100 darab „hátizsákos atombomba” hiányzott, és ezeket valószínűleg nem is vették nyilvántartásba.
Igaz vagy sem, az Egyesült Államok elég komolyan vette a fenyegetést, és 1999 októberében egy katonai kutatási albizottság vizsgálatot indított, hogy kiderítse, vajon igaz lehet-e az a feltételezés, mely szerint a volt Szovjetunió ember által hordozható nukleáris fegyvereket helyezett el előzetesen az Amerikai Egyesült Államok területén. A fegyverek ugyanis több állítás szerint is be lettek csempészve az országba. A félelmetes kérdés pedig az, vajon tényleg szabadon volt-e – vagy még rosszabb esetben szabadon van-e ma is – a száz darab „hátizsákos atombomba”.
Szemlézte: Markó Alíz Izabella
