A nyugati világ politikai elitje meggyengülni látszik. De vajon ezt véletlen egybeesések láncolata okozza vagy inkább egy összefüggő politikai „járvány” söpör végig a fejlett világban? – teszi fel a kérdést Patrick J. Buchanan a The American Conservative-ban megjelent cikkében.
A múlt század végén egy német, francia vagy amerikai állampolgár sem gondolta volna, hogy a XXI. század a demokratikus rendszerek megszilárdulása helyett azok válságát fogja elhozni a fejlett nyugati világba. Elég csak szemügyre vennünk, mi is zajlik jelenleg az Egyesült Királyságban, Franciaországban vagy Németországban, hogy rájöjjünk, valami megtört a nyugati társadalmakban.
Az Egyesült Királyságot vezető Theresa May pár napja csak úgy tudta stabilizálni a brit politikai helyzetet, hogy a saját pártjának megígérte, nem indul újra a kormányfői tisztségért a következő parlamenti választásokon. A saját pártjában helyet foglalók egyharmada ugyanis nem kívánta megszavazni a végső brexit-megállapodást, így a Munkáspárt képviselőivel együtt könnyedén megakaszthatták volna a kilépési folyamatot. Ez pedig minden valószínűség szerint azt eredményezte volna, hogy Theresa Maynek és kormányának búcsúznia kellett volna a bársonyszéktől. A brit miniszterelnöknek így sok választása nem maradt, el kellett tűrnie a saját politikai közössége általi megalázást és elnapolni a szavazást.
Eközben egyre csak fogy az idő a márciusi kiválásig, és jelenleg nincs olyan megoldás az asztalon, amire a brit parlament és az Európai Unió vezetése is rábólintana. Brüsszel ugyanakkor résnyire, de továbbra is nyitva hagyja a brexit-ajtót London előtt: egy újabb brexit-referendummal még megállítható a kiválási folyamat. Ez az angol brexit-párti többsége számára egyenlő lenne a demokrácia elárulásával, míg az észak-ír és skót EU-párti többség számára a demokrácia megtestesülése lenne, ebből is látszik mekkora válság és megosztottság van jelenleg a Brit-szigeteken.
Nincs ez másként a La Manche csatorna másik oldalán sem, ezért tűnhet úgy, mintha valami új „járvány” egyszerre ütötte volna fel a fejét az Európai Unió országaiban. Franciaországban a négyhetes anarchia után Emmanuel Macron elnök visszavonulót fújt. Nem lesz üzemanyagadó-emelés, a minimálbért keresők is havi 100 euróval többet vihetnek majd haza és a kisnyugdíjasok is jól járnak. A francia elnök az elmúlt időszakban egy nagyon látványos politikai mutatványnak volt a főszereplője: az egy éve még közel kétharmados szavazati aránnyal megválasztott vezetőnek jelenleg 21 százalékon áll a népszerűségi indexe. Ezeket a számokat látva nevetséges, hogy sokan úgy gondolják, Macron léphet Angela Merkel helyébe, mint az Európai Unió új vezető politikusa.
A szerző szerint nem csak az Egyesült Királyság és Franciaország, de egész Európa átalakuláson megy keresztül. Németországban Angela Merkelnek nem sikerült túlélnie a CDU tartományi választásokon való sorozatos leszereplését, Olaszországot a Liga és az Öt Csillag Mozgalom koalíciós kormánya vezeti, míg Lengyelország és Magyarország belpolitikai reformjaik miatt csatát kényszerülnek vívni Brüsszelben. De vajon mi okozta a szilárdnak hitt demokratikus rendszerek válságát a XXI. században?
Az egyik fő ok a globalizáció, aminek eredményeként az elit eltávolodott az átlagembertől és a nemzetállamok relatív hatalma is meggyengült. A másik ok az elmúlt évtizedekben tapasztalt demográfiai változás. A nyugati társadalmak elöregednek, egyre kevesebb gyermek születik, sok fejlett ország a bevándorlás ösztönzésében látta a megoldást. A probléma csak az, hogy mindez a határok megnyitásával társult, ami ellenőrizetlen tömeges bevándorlást és integrálhatatlan migránsokat eredményezett.
Ebben a szélsőséges helyzetben a társadalmak a saját identitásukat kezdték el keresni, és ahhoz nyúltak, amit ismernek: a kultúrához és a közösségi, családi értékekhez. Ennek eredményeként egy új, politikai pártokon átívelő többség jött létre, ami most lecseréli az elfáradt elitet. Ebből is látszik, hogy Pascalnak igaza volt: „a szívnek vannak érvei, amiket nem ismer érvelő eszünk”.
Szemlézte: Gergi-Horgos Mátyás