Lehet, hogy elsőre a címbeli kérdés egyértelműnek tűnhet. Mégis, a demokrácia végcélját érintő véleménykülönbségek megerősödtek nyugaton, beleértve a legrégebbi, legfejlettebb demokráciákat is. A véleménykülönbségek közé tartozik a kérdés, hogy a demokrácia önmaga végzete-e, vagy valami nagyobb dolog kezdete – kezdi gondolatmenetét Shadi Hamid a The Atlantic oldalán írt cikkében.

Lehetséges, hogy az Egyesült Államok és Európa is tanulhat valamit Malajziától, a sokáig hibás fél-demokráciának tekintett országtól?

A májusi választásokon az eddig hatalmon lévő Egyesült Maláj Nemzeti Szervezet, a Nemzeti Front koalíció tagjaként elvesztette hatalmát, először, amióta Malajzia függetlenségét kivívta a britekkel szemben 1957-ben – Mahatir Mohammed átvette a régóta miniszterelnöki székben ülő Najib Razak helyét.

Egy szokatlan csavar a történetben, hogy az ellenzéki Remény Egysége párt de facto vezetője, Anwar Ibrahim 5 éves börtönbüntetését töltötte politikailag motivált szodómiavádak miatt. Múlt héten szabad emberként sétálhatott ki, miután teljes amnesztiát kapott, így akár az is lehet, hogy ő lesz az új miniszterelnök. Ezek az események emlékeztetők egy másfajta demokratikus eufóriára, nagy kontrasztot mutatvaa a nyugati állampolgárok pesszimizmusával, amihez mára már hozzászokhattak. A választásoknak tényleges következményei vannak.

A nyugati demokráciákban sokszor van jelen az a kimondatlan igazság, hogy a demokratikus rendszernek jobb intézkedéseket, jobban fizető állásokat, jobb iskolákat és fejlettebb életszínvonalat kellene eredményeznie. A demokrácia legitimitása a teljesítményéhez kötött, sőt, arra támaszkodik, ezt úgy is hívjuk, hogy „teljesítmény-legitimitás”.

A vezetőink azt mondták nekünk, hogy a demokrácia konszenzust, egyetértést és közös nemzeti nézeteket eredményez. De a demokrácia alapvetően nem ezekről a dolgokról szól, a nyugati politikusok ennek ellenére ragaszkodnak ehhez. Emiatt az elvárások olyan magasak lettek, amiket nem lehet elérni.

Olyan kevés demokratikus sikerre emlékezhet az ember az utóbbi évekből, hogy könnyű eltéveszteni a még fejletlenebb demokráciáknál is megjelenő, alapvető ígéretet: nem számít, mennyire mennek rosszul a dolgok, nem számít, mennyire korrupt a vezető réteg, az állampolgároknak (teoretikus értelemben) van menedéke. Nem védtelenek, tudnak szervezni, tudnak ellenállni.

Najib Razak is egy jó példa a látszólag világszerte „erősember-politika” felé mutató divatra. A bíróságok politikai értelemben vett befolyásolásán és az ellenzéki sajtó elhallgattatásán kívül számlájára írható az a korrupciós botrány, amiben a vád szerint több százmillió dollár került át a személyes számlájára az állam befektetési alapjától, az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma nyomozását eredményezve.

Könnyen lehet, hogy a maláj választás egy új és mélyebb demokratizálódási procedúra kezdete lesz. A választásoknak, akár egyetlen választásnak is lehetnek olyan nagyszabású következményei, mint ami most Malajzia esetében történt.

Malajzia emlékeztető lehet arra, hogy nem helyettesíthető a demokrácia funkciói közül a legfontosabb: az esély, hogy a politikai eredmények nem véglegesek.

A cikket szemlézte: Őri-Kovács Márton