„Putyin tehát marad – és úgy tűnik, továbbra is azon dolgozik, hogy a maga szája ízére alakítsa Oroszország belügyeit és nemzetközi helyzetét egyaránt.” Nikolas K. Gvosdev a The National Interestben felteszi a kérdést: milyen következtetéseket vonhatunk le a választás eredményéből?
Valószínűleg senkit nem lepett meg az orosz elnökválasztás eredménye. A hivatalos adatok szerint a választók háromnegyede a jelenleg is hivatalban lévő Vlagyimir Putyint támogatta.
A belpolitika kapcsáne lmondható, hogy Putyin ellenzékének többsége továbbra is a kommunistákból és a nacionalistákból („vörösökből és barnákból”) áll, nem pedig liberálisokból és demokratákból. Előbbiek együtt a 20%, míg utóbbiak összesen alig 5%-át szerezték meg a szavazatoknak. Vagyis ha a Nyugat arra számít, hogy egy Majdan-szerű felkelés nyomán összeomlik Putyin hatalma, valószínűbb, hogy a helyébe is egy antikapitalista, Nyugat-ellenes kurzus kerülne.
Másodsorban pedig ott a kérdés, hogy nem lehet tudni, nem fordult-e visszájára a liberális Navalnij korrupcióellenes kampánya és a választás bojkottjára való felhívása. A távol maradó 40% egy része ugyanis feltehetőleg az ellenzékre szavazott volna – ez a helyzet pedig tovább erősíti a liberális és a demokratikus pártok között feszülő ellentéteket, a belpolitikai válság mélyülésével fenyegetve.
Putyin a győzelme utáni beszédében maga is célzott a korára. A következő hat éves ciklusban tehát meg kell alapoznia egy fokozatos átmenetet, a konfliktusmentesség érdekében azonban biztosítani kell a távozófélben lévők – köztük saját maga – befolyását, és legfőbbképpen vagyonát, ezt pedig előreláthatólag törvénybe iktatott garanciákkal és amnesztiákkal készíti majd elő a következő években. Gvosdev szerint az sem kizárható, hogy Putyin talán nem is vár megbízatásának végével 2024-ig, hanem stratégiai okokból már korábban lemond, hogy nagyobb hatással lehessen a hatalom továbbadására.
Vajon képes lesz Putyin a győzelme nyomán nagyobb rugalmasságot mutatni külpolitikájában?
Három területen figyelhetjük meg a kérdést. Egyrészt a Japánnal való megegyezésben a Kuril-szigetek kapcsán; másrészt az ukrán konfliktus kérdésében, hogy a győzelme nyomán nagyobb kompromisszumkészséget mutat-e a Donbasz helyzetének rendezésében; illetve harmadrészt a szíriai intervencióban, ahol az USA nehézségeit látva Oroszország is elkezd kihátrálni a helyzetből. Előtte azonban bizonyára benyújtja a számlát az Aszad-rezsimnek nyújtott támogatásért cserébe, hogy orosz közvetítéssel jöjjön létre az érintett országok közötti konfliktusok megoldása.
Mindeközben pedig egyre romlik az Egyesült Államok és Oroszország viszonya. Ez a helyzet pedig nem fog változni Putyin újraválasztásával, a Kremlnek pedig Trump esetleges bukásával vagy 2020-as vereségével mindenképp az ellenségesség fokozódásával kell számolnia. Valószínűleg folytatódni fog az az orosz külpolitika, amely az USA ázsiai, közel-keleti és európai szövetségeseitől való elszigetelésére összpontosít.
Putyin tehát marad – és úgy tűnik továbbra is azon dolgozik, hogy a maga szája ízére alakítsa Oroszország belügyeit és nemzetközi helyzetét egyaránt. Ez persze nem újdonság az Egyesült Államok nemzetbiztonságának, de ha az Egyesült Államok a jelenlegi reaktív külpolitikáját folytatja, Putyin továbbra is egy lépéssel az események előtt jár majd.
Szemlézte: Ottlik Domonkos
