„Azon túl, hogy diktátorok parádékkal álcázhatjuk rezsimjeiket, országok költhetnek grandiózus és felesleges projektekre, növelve a korrupció mértékét és felfűtve a nacionalista érzelmeket, mit adtak nekünk az olimpiák?” – teszi fel a kérdést Julia Ioffe a The Atlantic magazinban megjelent cikkében.

A szerző szerint ezek a sportesemények a hivatásos sportolók karriercsúcsát jelentheti, de az ország lakossága számára csak azt mutatja meg, hogy milyen értéktelen is az emberélet a kormányzatuk szemében. A 2008-as pekingi olimpia előkészületei során egyes felmérések szerint százezrek vesztették el otthonukat. Hogy ne csak egy diktatórikus állam legyen említve, Julia kiemeli, hogy a kanadai Vancouver városában megrendezett téli olimpia miatt jelentősen megnőtt a hajléktalanok száma a lakóépületek rombolása miatt.

Egy olimpia megrendezése pedig ritkán jó befektetés. Majdnem minden alkalommal többletköltségek jelentkeznek és városok adósodnak el néhányszor használt komplexumok építése érdekében. A mérhetetlenül nagy költségeket pedig szinte mindig az adófizetők finanszírozzák ahelyett, hogy ebből a pénzből társadalmilag nélkülözhetetlen állami intézmények kapjanak forrásokat. A Sydney-ben megrendezett olimpia után például jelentős csökkenést érezhettek az elérhető forrásokban a helyi egészségügyben és oktatásban dolgozók – írja a szerző.

A másik oldalon pedig az olimpiák mindig is a politika játszóterei voltak – állapítja meg Ioffe. A szerző szerint már az ókori görögök is használták saját politikai célra a Játékokat. Modernebb példa erre a hírhedt 1936-os olimpia, amikor Hitler próbálta a világ előtt legitimizálni új, nacionalista rezsimét. További történelmi példának hozza fel a szerző Sztálint, aki a hidegháború alatt a sportot csak egynek tekintette a sok terület közül, ahol versenyezhetett az Egyesült Államokkal. Ez a régi szovjet taktika – a nemzetközi elismerés kivívására – éled újra a mai orosz doppingbotrányokban.

„A 2008-as pekingi és a 2014-es szocsiban megrendezett olimpia is ugyanazt a célt szolgálta: megmutatni a világnak, hogy Kína és Oroszország felemelkedtek, mint új geopolitikai és gazdasági hatalmak” – írja a szerző. Emellett a szerző hozzáteszi, hogy a konfliktusok melegágyaként szolgálnak a Játékok. 2014-ben a Szocsiban elért eredmények kihirdetése közben Oroszország katonailag megszállta a Krím-félszigetet és egy véres háborút kezdett Ukrajnában – állítja a szerző.

Ezúttal Észak-Korea tetszeleg ilyen szerepben. Kim Jong Un ugyanarra használja a szurkolóit, mint a ballisztikus rakétáit: megmutatni, hogy komoly szereplőként kell kezelni a világpolitika színpadán – hoz aktuális példát a Ioffe.
„És mi van a mérleg másik oldalán? Mivel ad nekünk többet egy olimpia, mint egy világbajnokság? Megéri azt tettetnünk, hogy néhány sportesemény miatt elfogadjuk az olimpiával járó korrupciót, pazarlást és politikai mocskolódást? Nem hinném, hogy ezt kellene tennünk” – zárja le gondolatait a szerző.

A cikk a The Atlantic magazin oldalán jelent meg.

Szemlézte: Berkes Rudolf