Az utóbbi időszakban jelentősen megnőtt a svédországi zsidó lakosság elleni támadások száma, ráadásul ezek az atrocitások egyre erőszakosabbak is: Göteborgban Molotov-koktélokkal dobálták meg a helyi zsinagógát egy Hanuka-ünnepség alatt, Malmöben pedig gyújtóbombákat helyeztek el egy zsidó imaház mellett.

A politikusok nagy része még mindig a svéd szélsőjobboldali szervezeteket vonná felelősségre az antiszemita incidensek miatt, azonban Paulina Neuding, a New York Times újságírója szerint a figyelmet más csoportokra kellene szegezni, lehetőleg minél hamarabb.

A Svédországban élő 18 ezer zsidó Neuding szerint sajnos már hozzászokott a göteborgi és a malmöi támadásokhoz hasonló atrocitásokhoz, melyek a Közel-Keleten történő forrongások alatt még nagyobb számban fordulnak elő, a svédországi zsidókra irányítva a gyűlöletet, akiknek az Izraelhez kapcsolódó problémákhoz vajmi kevés közük van.

A legutóbbi támadások két nappal azután történtek, hogy Donald Trump, az Egyesült Államok elnöke úgy döntött, hogy Jeruzsálembe költözteti az amerikaiak nagykövetségét. A döntés után Malmöben 200-an tiltakoztak ellene, a tüntetés antiszemita szólamokkal és fenyegetésekkel társult.

A helyi zsidó közösség biztonságérzete és valós biztonsága is számottevő mértékben csökkent az utóbbi időben, melyet különböző intézkedésekkel igyekeznek javítani: a zsinagógákba csak reptéri ellenőrzéshez hasonló folyamat után lehet bejutni; egyes óvodák és iskolák ablakait golyóálló üvegekre cserélték és fegyveres őrök védik az intézményeket.

Neuding szerint Svédországban az antiszemitizmus történelmileg a szélsőjobbhoz kötik, azonban egy 2013-as felmérés szerint az antiszemita incidensek csupán 5%-át hajtották végre szélsőjobboldali egyének. Az atrocitások elkövetői 25%-ban szélsőbaloldaliak, 51%-ban pedig muszlim szélsőségesekhez köthetők. A göteborgi Molotov-koktélos támadás elkövetői újonnan érkezett bevándorlók voltak: két szír és egy palesztin.

Mind a svéd politikusok, mind pedig a svéd sajtó hezitálás nélkül tulajdonítja az antiszemita támadásokat a szélsőjobboldalnak. Neuding úgy gondolja, hogy „az intoleranciával való megbélyegzéstől való félelem megbénította Svédország vezetőit abban, hogy hatékonyan fellépjenek a mélyreható intolerancia ellen”.

Stefan Lofven, Svédország miniszterelnöke eleinte nem tett különbséget az antiszemita támadások között, később azonban kénytelen volt beismerni, hogy az elkövetők nagy része a Közel-Keletről érkezett, és úgy gondolja, hogy ezt a tényt hiba lenne elvitatni.

Néhány svéd médium azonban ijesztően cinikusan áll hozzá a témához, megkérdőjelezve a zsidó lakosság biztonságérzetének romlását és felemlegetve az Izrael által elkövetett jogtalanságokat – mintha ezekhez köze lenne a helyi, valamint a nyugati zsidóságnak. Neuding szerint sokkoló, hogy az újságírók nem ismerik fel mondanivalójuk igencsak erős antiszemita töltetét.

A New York Times újságírója szerint nem lehet tovább halogatni a probléma beismerését és az ellene történő fellépést. Neuding több lépésben igyekszik felvázolni, hogy hogyan lehetne javítani a helyi zsidóság helyzetén, és milyen intézkedések lennének szükségesek a svédországi muszlim extrémizmus visszaszorítására.

Mindenekelőtt fel kell építeni egy átfogó stratégiát a radikális iszlám elleni küzdelemre: el kell ismerni először is, hogy Svédország a Daesh (Iszlám Állam) egyik legfontosabb rekrutációs területe Európában. Létezésüket sokan letagadják, azonban a no-go zónák felett újra létre kell hozni az állami ellenőrzést. Csökkenteni kell a szélsőséges muszlim imámok és szónokok befolyását a fiatal muszlimok és nem-muszlimok fölött is, akik iszlám fundamentalizmust és holokauszttagadást terjesztenek köreikben. Fel kell ismerni, hogy az adófizetők pénzéből fenntartott vallásos iskolákban gyakran szélsőséges muszlim nézeteket oktatnak. Támogatni kell azonban a zsidó szervezeteket, akik a közösség biztonságát gyakran csupán tagdíjaikból képesek megteremteni.

Neuding viszont figyelmeztet, hogy mindehhez elengedhetetlen beismerni a Svédországban tapasztalható modern antiszemitizmus természetét, amely már nem a szélsőjobboldalban gyökerezik.
Szemlézte: Csepregi Dávid