Az EU kétfrontos háborút vív a túlélés érdekében – írja George Friedman, a Geopolitical Futures szerzője. Az Unió szerinte egyszerűen képtelen szembenézni azzal, hogy Európa egy különböző országok alkotta kontinens, amit nem lehet egységesíteni.
Nyugati oldalon a Brexit, keleti oldalon a Lengyelországgal és más kelet-közép európai országokkal folytatott folyamatos vita széthúzza az Uniót. „Míg a Brexit uniós szempontból történés volt” – írja Friedman –, „addig a lengyelekkel való egyidejű konfrontáció már döntés volt, ráadásul elég furcsa döntés”.
Mialatt egy vezető hatalom elhagyja a Közösséget, a centrum és a periféria is elkezdett széthúzni. A centrumban voltak már csöndes megbeszélések azzal kapcsolatban, hogy külön Uniót kellene csinálni az egyfelé tartó országokkal – a németekkel, franciákkal, belgákkal és hollandokkal –, vagy esetleg egy külön csoportot a már létező csoporton belül. „A lényeg az lenne” – elemez Friedman –, „hogy a centrumországok megszűnjenek felelősnek lenni azon országokért, amelyek még nem állnak készen rá, hogy a centrumországok szintjén teljesítsenek. Ez azt jelentené, hogy Dél-Európa, a maga gazdasági problémáival, és Kelet-Európa, a maga eltérő demokratikus hagyományaival mind járhatná a saját útját”. Az EU talán ezen az úton halad, de feltételezhetően ezek nem igazán tudatos folyamatok.
Brüsszel kritikája Lengyelország irányába az, hogy nem viselkedik demokratikusan. Az előző év során a kormányzat igyekezett kontrollt szerezni a televízió és rádióadók felett, és jelenleg is tárgyalnak egy törvénytervezetet, ami megszigorítaná a külföldi média működését az országban. A „vihar epicentrumában”, ahogy Friedman fogalmaz, a lengyel kormány bírósági reformja áll, ami nagyobb hatalmat adna a kormány kezébe a legfelsőbb bírók és általában a bíróságok felett.
A lengyel kormány oldaláról érkező ellenvélemény szerint, mivel a választások demokratikusak voltak, ők nem lehetnek antidemokratikusak. A választások során kormányra jutó Jog és Igazságosság Párt nem rejtette véka alá szélsőjobboldaliságát, éppen ellenkezőleg: kihangsúlyozta azt. Bármit is tesznek a választások után, azt legitim mandátummal teszik meg.
Friedman szerint nem lenne szabad elfelejteni, hogy már az alapító EU-s országok is különböző demokratikus hagyományokkal és ezeknek megfelelő intézményi struktúrával rendelkeztek, melyek között akadtak klasszikus értelemben antidemokratikusnak nevezhető elemek is. Franciaországban törvény írta elő, hogy nem lehet megsérteni az elnököt. Nagy-Britanniának 2009-ig nem volt Legfelsőbb Bírósága, és még mindig nincs írott Alkotmánya. Németország betiltott minden politikai mozgalmat, amit nácinak véltek.
„Mikor az EU-t megalkották” – írja Friedman –, „két imperatívusz között esett csapdába: az egyik a nemzeti önrendelkezés megtartása, a másik a harmonizáció volt.” Friedman is elismeri, hogy a harmonizáció javarészt gazdasági természetű volt, az EU a politikai harmonizációra is törekedett, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az önrendelkezést limitálták, hogy megfeleljenek a vezető tagállamok standardjainak. Ez egészen addig működőképes volt, amíg a Közösség nem fogadott be olyan országokat, melynek történelme némileg különbözött az övéktől.
A Keleti Blokk felbomlásával az ott élők megszabadultak a Szovjetuniótól, és európaivá válásról álmodoztak, ami a gyakorlatban EU és NATO tagsággal járt együtt. „Kormányokat és demokratikus intézményrendszereket alakítottak ki, melyek nagyban hasonlítottak a nyugati mintára. Az európaiak harmonizációt akartak.”
Mostanra a hidegháború majdnem 30 éve véget ért, és az erők, melyek bevezették ezeket az országokat az integrációba, nagyrészt eltűntek. A harmonizációs folyamat szigorú, az élet rengeteg területén életbe lép a sajtok kinézetétől kezdve a bíróságok szervezésén át a menekültek befogadásáig. Mindez azon az alapelven alapul Friedman szerint, hogy európainak lenni homogén dolog. „A harmónia földjén egy diszharmonikus cselekedet fenyegetés a rendszerre nézve” – írja.
Az EU igyekszik fenntartani az eddigi működését, de ez azt jelenti, hogy megpróbál egyben tartani valamit, ami széthúzóban van. Ha elengedné a harmonizációt, egy szabadkereskedelmi zóna maradna csak, és Európa visszatérne a kontinens-státuszba a protoállam-státusz helyett. „A periféria szétesik” – véli Friedman –, „hogy az említett államok elhagyják az EU-t vagy kirakják őket, a végeredményen nem változtat. Amivel az EU nem akar szembenézni, hogy Európa egy kontinens megannyi egyedi országgal – ennyi és nem több”.
Szemlézte: Szegőfi Ákos
