Az utóbbi időben mind gazdaságilag, mind politikailag óriási mértékben megnövekedett Kína befolyása a Közel-Keleten. A távol-keleti ország ügyes diplomáciával igyekszik jó kapcsolatokat ápolni a térség összes fontosabb államával. Richard Fontaine és Michael Singh cikke szerint azonban ehhez Kínának számos tényezővel szembe kell néznie.
Líbia, Dzsibuti, Izrael, Irán, Szaúd–Arábia – és még sorolhatnánk azon országokat, melyekkel Peking egyidejűleg igyekszik egyre inkább szorosra fűzni a kapcsolatait. De bármilyen okos diplomáciát folytat és bármilyen ügyesen lavírozik is a kínai kormány a régióban, egy bizonyos ponton túl nem kerülheti el, hogy valamilyen irányba el ne köteleződjön. Kérdés, hogy miként fér meg a kínai érdek a térségben szintén jelenlévő amerikai befolyás mellett.
Kína terjeszkedése a Közel–Keleten persze nem véletlen: az ország nagymértékű gazdasági növekedése egyúttal jelentős energiaéhséget is eredményezett, így bizonyos erőforrások tekintetében erősen függ más országoktól. Ilyen például az olaj is: a kínai import több mint fele a Perzsa-öböl országaiból érkezik, a szaúd-arábiai olaj legnagyobb vásárlója pedig már nem is az Egyesült Államok, hanem Kína – áll a cikkben.
Ennek fényében persze nem csoda, hogy az ország és a közel-keleti államok közti kereskedelem az elmúlt évtizedben 600 százalékkal emelkedett, és a kínai beruházások összértéke is meghaladta a 160 milliárd amerikai dollárt. Ráadásul a Népköztársaság elnöke, Hszi Csin–ping további 55 milliárd dollárnyi befektetést helyezett kilátásba. Ezzel pedig Peking nem titkolt célja a már korábban beharangozott, az országot Európával Közép–Ázsián és a Közel–Keleten át összekötő kereskedelmi útvonal, az „Új Selyemút” megvalósítása.
Azonban ehhez Kínának fontos egyidejűleg szoros kapcsolatokat ápolni minden érdekelt országgal, így Izraellel, Palesztinával, Iránnal és Szaúd-Arábiával is. Ez nem egyszerű feladat, hiszen a térség államai között is mély konfliktusok húzódnak, miközben Peking érdeke a béke elérése lenne. Így Kína aktívan részt vesz a békefolyamatok tárgyalásaiban is: a szaúdi-iráni krízisben közvetített a felek között, az izraeli-palesztin konfliktus rendezésére küldöttet nevezett ki, sőt még egy békejavaslatot is közzétett.
Más a helyzet a szíriai polgárháborúval kapcsolatosan, ahol Kína már elköteleződik és nyíltan szembe is helyezkedik az Egyesült Államokkal. A távol–keleti ország Oroszországgal együtt nyíltan támogatja Bassar el-Aszad rezsimjét: többek között részt vett egy Oroszországgal közös hadgyakorlaton, védelmi szakértőket küldött Damaszkuszba, és még hírszerzési együttműködést is kötött a szír kormányerőkkel.
Peking igyekszik szoros kapcsolatokat ápolni a térség egyik legerősebb, az Egyesült Államokkal nem szövetséges hatalmával, Iránnal is. A két ország jó viszonya nem újdonság – Kína segítette Iránt atomprogramja fejlesztésében is, de kapcsolatuk a nukleáris megállapodás 2015-ös megkötése után virágzott fel igazán. Pekingnek különösen nagy szüksége van a perzsa államra energiabiztonsága szempontjából, hiszen az szárazföldi kereskedelmet biztosít Kína irányába.
A kínai befolyás növekedésére egy másik példaként Washington szoros szövetségesét, Izraelt lehet megemlíteni. Csak az elmúlt 3 évben Kína több, mint 10 milliárd dollárt fektetett be a zsidó állam gazdaságába, ráadásul a két ország jó úton halad egy szabadkereskedelmi egyezmény megkötése felé is, írják a szerzők. Peking beruházásai Izraelben többek között érintették az infrastruktúrát, a technológiai és a lakásépítési szektort is.
Kína növekvő befolyása a Közel–Keleten természetesen kihívás elé állítja az Egyesült Államokat is. Az amerikaiak sikertelen közel-keleti jelenléte után keletkezett űrt pedig Peking igyekszik betömni, és saját gazdasági modelljét alternatívaként kínálni a nyugati demokratikus szabadpiaci rendszer helyett. Ám ahhoz képest, hogy a két nagyhatalom – az USA és Kína – érdekei ütköznek a térségben, meglepően sok ponton képesek az együttműködésre, legyen szó akár az iráni nukleáris egyezmény tárgyalásáról, vagy a kalózok elleni közös fellépésről.
Fontaine és Singh szerint Kína jelenléte a régióban azonban Washington számára is fontos üzenetet küld. Míg az Egyesült Államokban, ha a Közel-Keletről van szó, csak elégetett dollármilliárdokat látnak, addig Peking számára ugyanez geopolitikai és gazdasági értelemben is lehetőséget jelent. És annak ellenére, hogy a térség országai még mindig Washingtont tekintik első számú partnerüknek, az amerikai kormánynak legalább annyira oda kell figyelni a Közel-Keletre, mint azt a kínaiak is teszik.
Szemlézte: Illés Gergő
