Amikor Donald Trump vámháborút indított Kína ellen, az Egyesült Államok ezt jogos lépésnek állította be, amellyel a tisztességtelen kínai kereskedelem ellen lép fel és az amerikai ipart védte. Azonban a Csendes-óceán túlpartján, Pekingben az eseményeket másként értelmezték. Kína számára a vámok nem csupán gazdasági intézkedések voltak, hanem egy nyílt, egyoldalú agressziónak és az ország globális felemelkedésének megfékezésére tett stratégiai kísérletnek tekintették őket. Ez a nézőpont meghatározta Kína válaszát: egy olyan reakciót, amely ötvözte a kemény retorikát, a célzott ellenintézkedéseket és a hosszú távú gazdasági és geopolitikai ellenálló képesség építését.

A Donald Trump elnöksége alatt kirobbantott amerikai-kínai vámháború 2018-ban kezdődött, amikor az Egyesült Államok átlagosan 20 százalékos büntetővámot vetett ki az ázsiai országból származó import jelentős részére. A konfliktus azonban gyorsan eszkalálódott, a vámok mértéke többször emelkedett – 2025 áprilisára a legtöbb Kínából érkező árura már 145 százalékos vámtarifa vonatkozott –, amely mostanra 245%-ra emelkedett, és a viszály az egész világkereskedelemre kiterjedt. Trump azzal érvelt, hogy meg kell szüntetni azt az évtizedes gyakorlatot, amely szerinte az Egyesült Államok „kihasználására” épült a külkereskedelemben. 

There is a category of DC insider who wants to fight an actual war with China but also wants China to manufacture much of our critical supply. This is insane.

President Trump wants peace, but also wants fair trade and more self-reliance for the American economy.

— JD Vance (@JDVance) April 10, 2025

Peking értelmezésében Donald Trump vámháborúja messze túlmutatott egy egyszerű kereskedelmi vitán. A kínai vezetés az amerikai lépéseket egyértelműen agresszív nyomásgyakorlásnak, sőt, "zaklatásnak" tekintette. A kínai fővárosban úgy látták, hogy a vámok nem csupán gazdasági eszközök, hanem egy szélesebb körű stratégia részei, amelynek célja Kína gazdasági és technológiai felemelkedésének megfékezése, az amerikai globális dominancia újbóli megerősítése, és potenciálisan a két gazdaság szétválasztásának kikényszerítése. Kína volt Trump elsődleges célpontja, és az eszkalálódó vámokat "büntető" jellegűnek, a nemzetközi normákat sértő "extrém nyomásgyakorlásnak" minősítették. 

Erre a vélt agresszióra Kína hivatalos retorikája a határozott elutasítás és az ellenállás volt. Peking többször is hangsúlyozta, hogy nem enged a nyomásnak és a fenyegetéseknek.

A kínai külügyminisztérium és más szervek következetesen elítélték az amerikai vámokat, mivel ezek a nemzetközi kereskedelmi szabályok és a WTO elveit súlyosan sértik, és így veszélyeztetik a globális gazdasági rendet. Kína aktívan kereste a nemzetközi támogatást az amerikai protekcionizmussal szemben, például az ENSZ fórumain is felszólalt az "egyoldalúság és zaklatás" ellen. A retorika időnként egészen éles volt: az amerikai lépéseket "viccnek" nevezte, és a kínai állami média a konfliktust "egzisztenciális összecsapásként" keretezte, illetve hangsúlyozta Kína felkészültségét egy "elhúzódó küzdelem" esetén.

Ez a határozott kiállás azon a meggyőződésen alapult, hogy bármilyen engedmény csak további amerikai agressziót váltana ki. Kína ezért a vámok azonnali eltörlését követelte, és világossá tette, hogy kész megvédeni saját érdekeit. Bár a diplomáciai megoldás lehetőségét nem zárta ki teljesen, az általános hangnem az volt, hogy Kína nem fog meghajolni a nyomás alatt, és stratégiailag készül a konfliktus hosszú távú kezelésére.

Az amerikai vámokra adott kínai válasz legközvetlenebb formája a viszonosság elvén alapuló ellenlépések bevezetése volt. Peking gyorsan és határozottan reagált, szinte azonnal szimmetrikus vámokat vetett ki az amerikai áruk széles körére. Ezek fokozatosan emelkedtek, kezdetben 10-15%-ról indulva, majd az amerikai lépésekkel párhuzamosan növekedve végül elérték a 125%-os szintet. 

Kína célzottan sújtotta az amerikai gazdaság érzékeny pontjait, különösen a mezőgazdasági termékeket (szójabab, gabona, hús), az energiát, valamint a magas hozzáadott értékű iparcikkeket, mint az autók, gépek és repülőgépek.

A vámok mellett Kína egy sor nem-vámjellegű intézkedést is bevetett, demonstrálva, hogy "bőséges eszköztárral" rendelkezik a visszavágásra. Különösen nagy figyelmet kapott a ritkaföldfémek exportjának korlátozása; Kína, amely a világ legnagyobb kitermelője és feldolgozója ezeknek a csúcstechnológiás termékekhez és a védelmi ipar számára nélkülözhetetlen ásványoknak, exportengedélyhez kötötte több ilyen elem kivitelét. Ezen túlmenően Peking számos amerikai vállalatot (köztük védelmi és technológiai cégeket) felvett egy "Megbízhatatlan Entitások Listájára" – ezzel korlátozta azok kínai működését, antitröszt vizsgálatokat indított (pl. Google ellen), adminisztratív akadályokkal nehezítette amerikai mezőgazdasági termékek (marhahús, baromfi) behozatalát, felfüggesztette az együttműködést a fentanilszabályozásban, és arra utasította a légitársaságokat, hogy a Boeing gépek átvételét és alkatrészeinek beszerzését állítsák le.

A kormányzat és a pártvezetés "háborús készültséget" rendelt el a releváns minisztériumokban, és a tisztviselők olyan jelszavakat visszhangoztak, mint a "soha nem adjuk meg magunkat". Peking a konfliktust nem csupán kereskedelmi vitának, hanem az ország "túléléséért" folytatott harcnak is keretezte, és

a helyzetet arra használta fel, hogy megerősítse a belső kohéziót és gyorsítsa stratégiai célok, például a "Made in China 2025" terv megvalósítását, amely az önellátásra és a technológiai vezető szerepre törekszik.

Kína úgy vélte, hogy képes kiállni egy elhúzódó konfliktust, és az amerikai lépések akár katalizátorként is szolgálhatnak a gazdasági szerkezetátalakításhoz és a piacok diverzifikálásához. 

Kína az elmúlt években, különösen a 2018-as első vámháborús tapasztalatok óta, tudatosan készült egy ilyen konfliktusra. Diverzifikálta kereskedelmi kapcsolatait, csökkentette az USA részesedését a teljes exportból (körülbelül 15% alá), és kínai gyártók jelentős kapacitásokat telepítettek harmadik országokba (pl. Vietnám, Kambodzsa), hogy alacsonyabb vámok mellett érhessék el az amerikai piacot. Kína erősítette pozícióit a kritikus ásványok és ritkaföldfémek ellátási láncaiban, fejlesztette gyártási technológiáit (MI, robotika) és növelte képességeit a csúcstechnológiai szektorokban, például a félvezetők terén. Ezzel szemben úgy látta, az USA továbbra is jelentősen függ a kínai beszállítóktól számos iparágban, és sebezhető a kritikus ásványok (pl. gallium, germánium) terén, ahol Kína domináns piaci szereplő.

Peking úgy vélte, ezek az aszimmetrikus függőségek és Kína gazdaságának mérete és komplexitása miatt az USA nem tudja egyoldalúan térdre kényszeríteni.

Hosszú távon Kína a vámháborút nem csupán kivédendő fenyegetésnek, hanem bizonyos mértékig a stratégiai céljait előmozdító katalizátornak is tekintette. Az amerikai nyomás felgyorsította a már megkezdett gazdasági átállást a belső fogyasztás és a hazai kereslet ösztönzése felé, ami csökkentheti a külső piactól való függőséget és a politikai zsarolhatóságot. Kiemelt stratégiai prioritássá vált a technológiai önellátás elérése, különösen a már említett félvezetőiparban, amelyre jelentős költségvetési forrásokat irányítottak át. Regionális és globális szinten Kína aktívan építette az alternatív kereskedelmi hálózatokat és partnerségeket, mint a „Belt and Road Initiative” (BRI) és a „Regional Comprehensive Economic Partnership” (RCEP), hogy csökkentse függőségét a nyugati, különösen az USA által dominált rendszerektől és piacoktól. Peking stratégiája nem a rövid távú győzelemre vagy a konfliktus gyors lezárására irányult, hanem a kitartásra, a sebezhetőség csökkentésére és a globális pozíciók hosszú távú megerősítésére, lényegében arra, hogy "túlélje" az amerikai nyomást és alkalmazkodjon az új, konfrontatívabb nemzetközi rendhez.

Szemlézte: Csongrády Márton

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon