Recep Tayyip Erdogan török elnök már 2003 óta világszerte az anti-elitista és nacionalista politikai erők vezéregyénisége. A modern világ félreértett áldozatának állítva be magát hatalmas támogatói réteget tudhat maga mögött. Törökországnak április 16-án kell döntenie arról, hogy szeretné-e tovább növelni elnökének hatalmát és további jogosítványokkal felruházni őt – írja a The Atlanticban megjelent cikkében Soner Cagaptay.
A török elnök a népszavazás kapcsán ismét visszanyúlt régi, jól bevett módszeréhez, miszerint politikai ellenfeleit szisztematikusan lejáratja, démonizálja, és ezáltal megosztva a társadalmat hatalomra tesz szert. Ez alkalommal a belpolitikai csatáját viszont nemzetközi színtérre vitte, ahol az őt bíráló európai vezetőket egyszerűen náciknak titulálta.
Viszont Erdogan „démonizáld és polarizáld” stratégiája két részre szakítja a török társadalmat. Az eddigi török egységet összetartó rendőrség és katonaság is befolyását vesztette a megbukott puccskísérlet során. A török társadalomban zajló konfliktusokat viszont olyan terrorszervezetek, mint a Kurd Munkáspárt és az ISIS a népszavazás előtti feszült hetekben ügyesen a saját előnyükre fordítják.
Felmérések szerint jelenleg a társadalom fele támogatja Erdogán politikáját, míg a másik fele teljes mértékben elutasítja a török vezetőt. Az egymással szemben álló felek viszont nehezen jutnak egyezségre, miközben a Szíriában dúló háború hatásai oly élesen érződnek Törökországban is. A törökök viszont több fronton is belebonyolódtak a szír konfliktusba, harcolva az Aszad–kormány, a kurd Demokratikus Egyesülés Pártja, illetve az ISIS erői ellen.
Törökország már a szír polgárháború kezdete óta igyekszik kifüstölni az Aszad–kormányt az országból, mert azt hibáztatja a 2003-as autóbombás támadásokért Dél–Törökországban, ahol 51 ember vesztette életét. A török hadműveletek viszont az Iszlám Állam és kurdok ellen hasonló választ váltanak ki az ISIS illetve a Kurd Munkáspárt részéről. Így történt a 2016-os isztambuli reptértámadás vagy újévkor a szórakozóhelyi lövöldözés is.
„Erdogan számára a káosz viszont csak újabb lehetőség a hatalomszerzésre” – írja Cagaptay. Az ISIS és a Kurd Munkáspárt támadásai ellehetetlenítik azt, hogy egy elfogulatlan társadalmi vita jöjjön létre a szíriai helyzetről.
Az Iszlám Állam eközben leginkább az Erdogan–kormányt ellenző törököket és külföldi turistákat támadja, ami azt az üzenetet küldi a török nacionalisták számára, hogy a dzsihádisták nem jelentenek veszélyt számukra és a nyugati befolyástól tisztítják meg az országot. Viszont minél sűrűbbek a támadások az ISIS oldaláról, annál jobban fokozódnak a kurd támadások is a török rendőri és katonai erőkkel szemben, amelyek az egyetlen ellenállást jelentik Erdogannal szemben.
A kormányközeli médiumokban így a Kurd Munkáspárt halálos áldozatait mártírokként említik, míg az Iszlám Állam terrorcselekményeiben életüket vesztettek nem részesülnek ebben a megtiszteltetésben, ami tovább szítja a török társadalom belső konfliktusait.
Ha a népszavazás sikerrel jár, Erdogan Törökország elnöke, a kormány és a pártja vezetője lesz egyszerre, rendkívül nagy hatalommal a kezében. Az író szerint „viszont csak az ország egyik fele fogja támogatni politikáját. A másik fél azon fog munkálkodni, hogy megfékezze az elnököt – a kurd munkáspárt és a baloldali milicista csoportok esetében akár erőszakkal is”.
„Törökország önmaga ellen fordult. Ha terrorcsapások, a társadalmi polarizáció és az erőszak egy polgárháborúba torkollik, az országot már senki sem védheti majd meg önmagától” – zárja a cikket Cagapthay.
Szemlézte: Daam Alexandra
