Az Egyesült Államoknak minden szereplőre szüksége van az ázsiai és csendes-óceáni térségben, hogy Kína növekedése biztosítva, de nagyhatalmi törekvései korlátozva legyenek. Trumpnak realista külpolitikai eszközökkel kell a Moszkva-Peking tengelyt szilánkokra törnie, írja Blake Franko az American Conservative oldalán megjelent cikkében.
„Amikor Richard Nixon Kínába utazott, egy kínai-szovjet szakítást segített elő, amely Amerika malmára hajtotta a vizet. Moszkvába látogatásával most Trump szűkítheti be Kína mozgásterét.” A szerző úgy látja, hogy az amerikai fegyveres erők túlfeszítetté váltak, az Egyesült Államok nemzeti adósságállományának rendezése kezd kicsúszni az állami vezetők kezéből, valamint Washington potenciális ellenfelei egyre inkább felzárkóznak katonai téren. Amíg George W. Bush és Barack Obama számára Moszkva okozta a legtöbb fejtörést, addig a valós hosszú távú fenyegetés Kína felől érkezik.
Franko szerint Nixon kínai látogatását sokan úgy értékelték, mint a hidegháborús (többek között ideológiai) ellenfél, a kommunizmus Amerika általi hallgatólagos elismerését. A szerző véleménye szerint ugyanakkor Trump Oroszországhoz való viszonyulásán sokan hőbörögnek, attól tartva, hogy mindez „elősegíti egy új Orosz Birodalom felemelkedését”, trónra emelve „Hódító Vladot”. Ezek a figyelmeztetések talán az Oroszországot és az orosz gazdasági-politikai berendezkedést nem kedvelők körében találnak támogatókra, de a Kreml célja nem a globális nagyhatalmi státusz elérése.
Amit a Kreml akar, az a határai mentén lévő övezetek feletti ellenőrzés megszerzése. Putyin elszánt, hogy megállítsa a NATO további terjeszkedését. De még akkor is, ha Moszkva célja Európa leigázása volna, nem volna képes a szükséges erőforrásokat és emberanyagot előteremteni. A szerző aláhúzza, hogy a legtöbb tanulmány és elemzés szerint az orosz gazdaság nem éppen aranykorát éli, és ehhez javarészt a gazdasági struktúrákban gyökerező problémák járulnak hozzá.
Mások a putyini rendszerben (nem) érvényesülő emberi jogokra hívják fel a figyelmet. Ugyanakkor Franko hangsúlyozza, hogy az Egyesült Államok sokkal rosszabb rezsimekkel is együttműködik: a szerző szerint ezekkel az államokkal Amerikának muszáj együttműködnie velük egy olyan világban, ahol nyüzsögnek a nem demokratikus berendezkedésű államok. Példának okáért az írásban a szerző Szaúd-Arábiát említi meg, ahol rendkívül magas a végrehajtott halálos ítéletek száma, azonban az arab ország igen kevés értéket oszt Amerikával.
Mindezzel szemben Kína előtt prosperálóbb jövő áll(hat). Pekingi forrásokra támaszkodva az elemzés szerint az ázsiai ország gazdasági növekedési üteme 6,5 százalékra csökkenhet az idei évben – ez a szám azonban így is igencsak irigylésre méltó. Továbbá Kína nagyobb és fenyegetőbb geopolitikai kihívást jelent az USA számára, mint Oroszország. Ahol Moszkva számára a cél a tartós regionális hatalom státusz elérése, ott Peking úgy tűnik, hogy nagyobb tervekkel és víziókkal rendelkezik (ezt támasztja alá a cikk szerint az ún. One Belt One Road projekt, amely egy fejlesztési stratégiát foglal magában Eurázsiától Ázsiáig).
Egyelőre Kína Oroszországot támogatja az Egyesült Államok ellen. Franko elemzésében rámutat, hogy habár sokan beszéltek már egy feltételezett Moszkva-Peking-tengelyről, kérdés, vajon egy ilyen konstelláció kiállná-e az idő próbáját. Egyes elképzelések szerint a Kreml ellentmondásos irányvonalat képvisel az egyre nagyobb befolyással rendelkező Kína kapcsán. Oroszország egyre inkább elfordulhat Kínától, ha Trump támogatja ezt.
A hidegháború éveiben az amerikai előfeltevés az volt, hogy a kommunista Kína és a Szovjetunió szorosan együttműködnek az Egyesült Államok ellen. Ahogy Nixon összetörte a monolitikus kommunizmussal kapcsolatos elképzeléseket, hasonló módon talán Trump is „szilánkokra törheti a monolitikus autokrácia koncepcióját”.
Oroszország rendkívül fontos szerepet játszhat az ázsiai és csendes-óceáni térségben. A szerző úgy véli, az USA-nak minden játékosra (még Rodrigo Duterte fülöp-szigeteki elnökre is) szüksége van a térségben, hogy Kína növekedése és egyúttal a korlátok közé szorított terjeszkedése biztosítva legyen a globális rendszerben. A japán önvédelmi erők mára képesek ellenállni Kínának, miközben a dél-koreaiak folyamatosan gyakorlatoznak az amerikai hadsereggel. Az elmúlt években rendkívüli hatékonyságról tanúbizonyságot tevő orosz katonai alakulatok is biztosítják, hogy Kína ne kezdjen szárnypróbálgatásokba Amerika és szövetségesei ellen.
Ahhoz, hogy az elnökké választott Donald Trump valós eredményeket érjen el Moszkvában, az amerikai és orosz érdekek kompromisszumra hozására volna szükség. Az elemzés szerint ez Trump részéről egy olyan megállapodást jelentene, amelyben megvédi a kelet-európai NATO-tagok integritását, miközben biztosítja, hogy a NATO nem fog tovább terjeszkedni Oroszország számára stratégiai fontosságú területek felé.
A szerző szerint Trumpra realista külpolitikai elképzelésekkel rendelkező elnökként lehet számítani. „Amerika jelenlegi röppályája fenntarthatatlan. Trump részéről bölcs dolog volna megragadni ezt a lehetőséget (…), melyet Robert Zoellick a fordított-Kissinger módszernek nevezett.”
Szemlézte: Árpási Botond
