Lehet, hogy Európa saját határain belül az erő már nem számít. A világban azonban továbbra is a dzsungel törvényei működnek. Európa nem fegyverezte fel magát sem fizikailag, sem spirituálisan az őt körülvevő dzsungellel szemben. Most ez a dzsungel betört Európa kertjébe, és Európa vesztésre áll − írja Robert Kagan külpolitikai szakértő a Wall Street Journalban megjelent cikkében.
*
Az egyre elfajuló közel-keleti válság már Európát is veszélyezteti. Robert Kagan szerint az Egyesült Államoknak be kell avatkoznia katonailag, mert csak így lehet megoldani a problémát. Obama és az iraki háború utáni Amerika számára azonban elképzelhetetlen, hogy szárazföldi csapatokat küldjön a térségbe. Ez azonban nagyon is ironikus Európára nézve, ugyanis az iraki háborút kritizáló Európának nagy szerepe van abban, hogy az USA-ban kialakult ez a bizalmi és öntudati válság.
Az Obama-adminisztráció Közel-Kelet-politikáját sok éven keresztül két feltevés határozta meg. Először is, a régióba nem térhet vissza számottevő létszámú katonai erő. Másodszor, Amerikának nincs olyan érdeke a térségben, ami megkövetelné a beavatkozást. Úgy gondolták, hogy ezeket a konfliktusokat lehetséges lokalizálni. Vérengzések és tömeggyilkosságok ugyan történhetnek, de ezek a háborúk nem tudnak annyira elfajulni, hogy a világrendet lényegesen érintenék. Az amerikai érdeket pedig célzott tróntámadásokkal és megfelelő hírszerzéssel is meg lehet védeni, és ilyen módon az Iszlám Államot is kezelhető lehet.
Robert Kagan szerint azonban ezek a feltevések hamisnak bizonyultak. A szíriai konfliktus megszűnt lokálisnak lenni. Az Iszlám Állam pedig életképesnek és tartósnak bizonyult. A bonyolult szíriai háború most már Európa problémája is. Az Európai Unió intézményeit a szíriai menekült áradat túlterhelte. A párizsi támadások és a további támadásoktól való félelem a kontinens egységét veszélyezteti. Ennek pedig hatásai lehetnek a transzatlanti kapcsolatokra, vagyis az egész Nyugatra. Röviden: a periféria válsága kihat a központra is.
Kagan véleménye, hogy Európa már a menekültválság és a terrortámadások előtt sem volt túl jó állapotban. Az elhúzódó eurozóna-válság aláásta mind az európai politikai intézményeket, mind pedig a centrista pártokat, miközben meggyengítette a központi hatalmak gazdaságait is. A három nagyhatalom, Nagy-Britannia, Németország és Franciaország együttműködése, amely eddig Európát vezette és együttműködött az USA-val, felbomlott. Nagy-Britannia eddig a közvetítő volt a két kontinens között, de most mind Washingtontól, mind Brüsszeltől távolodik. A Munkáspárt elnöke az Amerika-ellenes, pacifista Jeremy Corbyn lett, miközben a David Cameron vezette konzervatívok a kínai kapcsolatokon dolgoznak.
A menekültválság ráadásul a populista pártok erősödését hozta a centrista pártok kárára. Erre a legjobb példa, hogy Marine Le Pen francia elnöksége nem is annyira elképzelhetetlen már. Kagan úgy látja: a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az EU nem tud ellenállni a putyini Oroszország befolyásának. Nem csak a szélsőséges populisták, hanem sokszor fősodorbeli pártok, politikusok is a Moszkva iránti szimpátiájukról nyilatkoznak.
A szíriai válság tovább erősítette Moszkva helyzetét, véli Kagan. Az európaiak Washingtonhoz hasonlóan nem igazán örülnek, hogy Putyin beavatkozott Aszad oldalán. A párizsi támadások után azonban bármilyen kézenfekvő szövetségest megfontolnak az Iszlám Állam elleni harcban. Most már Francois Hollande is egy Oroszországgal létrehozott nagy koalíciót sürget.
*
Mindeközben pedig az Egyesült Államok visszahúzódik a nemzetközi színtérről, írja Kagan. Európában nagyon sokan szeretik Obamát, ugyanis George W. Bush és az iraki háború után egy ilyen elnökre vártak.
Ennek azonban ára van. Kagan úgy látja, hogy az Irak utáni visszafogottabb USA már kevesebbet tud adni, mint a régi szuperhatalom. Amerika mostanában már kevésbé hajlandó a saját és a nyugati érdekért fegyveresen beavatkozni, mint korábban. Ez sokakban azt a benyomást kelti, hogy az USA egy hanyatló szuperhatalom, még ha ez objektíve nem is igaz. Kagan szerint amit Obama csinál vagy nem csinál Szíriában, annak hatása van mind az európai, mind pedig a transzatlanti stabilitásra. Még ha erről az amerikai elnök a legkevésbé sem akar tudni.
Kagan úgy látja, hogy a kockázat nagyobb, mint ahogy azt előre látták volna. Az Iszlám Állam bizonyította, hogy a szervezet akar és képes is szervezett támadásokat véghezvinni Európában. Már az sem elképzelhetetlen, hogy Amerikában is sikerrel járhatna. Szerinte ezután már el kell gondolkodni, hogy a szíriai konfliktus nem veszélyezteti-e olyan mértékben a Nyugat lényegi érdekeit, hogy egy jelentősebb válaszra kerüljön immár sor.
Franciaország ezen elgondolkodott, és Hollande háborút hirdetett az Iszlám Állammal szemben. Kagan azonban kétli, hogy a franciáknak és Európának megvolnának a képességei, hogy egy ilyen háborút megvívjanak. Ugyanis húsz éve nem hajlandó Európa többet költeni a fegyverkezésre, írja Kagan. Európa azt hiszi, hogy a világ meghaladta az erőszakot. A „hard powert” a „soft power” váltotta fel, a dzsungel törvényeit pedig a jog uralma. Kagan szerint ez a filozófiai szakadék megmutatkozott az USA és Európa között az iraki háború folyamán. A szerző Robert Cooper diplomatát idézi, aki szerinte figyelmeztette Európát ezeknek a lépéseknek a veszélyeire. Ugyanis lehet, hogy Európa saját határain belül az erő már nem számít. A világban azonban továbbra is a dzsungel törvényei működnek. Kagan szerint Európa nem fegyverezte fel magát sem fizikailag, sem spirituálisan az őt körülvevő dzsungellel szemben. Most ez a dzsungel betört az európai kertbe, és Európa vesztésre áll.
Az európaiak kerítések építésében látják a megoldást. Ez azonban az Európa-projekt végét és a populisták megerősödését hozza. Az egyetlen alternatíva az, ha rendezik a szíriai és iraki válságot, az Iszlám Álammal egyetemben. Kagan szerint azonban ahogy a délszláv válság rendezésére, úgy erre sem lenne képes Európa egyedül. Ezért kell az Egyesült Államoknak újra kezébe vennie a dolgokat és vezetnie azokat, akik képesek és hajlandóak csatlakozni ehhez a művelethez.
*
Egy ilyen művelet Kagan szerint a következőképpen nézne ki. Először is, Szíriában egy zónát kell kialakítani, ahol a civil lakosság biztonságban lenne és ahová a menekültek visszatérhetnének. Ehhez nem elég a légierő, hanem a becslések szerint harmincezer amerikai katonára is szükség van. Később ezeket a csapatokat európai, török, szaúdi és más arab katonákkal lehetne kicserélni, de a legfőbb erőnek az amerikaiaknak kell lennie.
További tíz-húszezer katona szükséges az Iszlám Állam felszámolásához. Ezek után NATO- és más nemzetközi csapatok biztosítanák a térség újjáépítését, írja Kagan. Mindeközben egy nemzetközileg megtárgyalt és jóváhagyott rendszerváltás kell Szíriában, amelynek folyamán Aszadot egy ideiglenes kormány váltaná fel és országos választások lennének. Az amerikai beavatkozás után Aszadnak egy teljesen új katonai helyzettel kellene szembenéznie. Emellett a békefenntartóknak a rendszerváltás és a stabilizálódás teljes folyamata alatt az országban kell állomásozniuk.
Kagan szerint ez a forgatókönyv azonban elképzelhetetlen napjainkban. Az amerikaiak, vagy legalábbis az értelmiség és a politikai osztály továbbra is traumatizált az iraki háború miatt. Emiatt a közbeszédben vagy Obama környezetében szóba se jöhet szárazföldi csapatok bevetése. Az elnök nagyrészt elutasította azokat a megoldásokat, amelyek nem ígérték a konfliktus megoldását a Közel-Keleten. Csak azért nem akart csapatokat küldeni, hogy a folyamatot megállítsa. Ebben a vonatkozásban, Kagan szerint az elnök a legtöbb amerikaihoz hasonlóan a beavatkozás utáni győzedelmes hazatérés képének a rabja. Pedig még az ikonikus második világháborús győzelem után sem jöttek haza az amerikai csapatok.
Az elmúlt hetven évben az USA pontosan azt csinálta, amit most Obama nem akar: megállított folyamatokat. Ez az, ahogyan Amerika létrehozta a liberális világrendet. A liberális világrend és a nemzetközi biztonság megőrzése ilyen regionális konfliktusok megállításáról szól, írja Kagan. Véleménye szerint az elmúlt hetven év során ötvenezer katona bevetése egy Iszlám Állam-szerű szervezet ellen nem lett volna sem túl költséges, sem pedig túl rizikós az amerikaiaknak. 1990-1991-ben az idősebb Bush félmillió katonát küldött Kuvaitba, amely országról az amerikaiak többsége azt se tudta, hol van, és az USA-nak semmilyen kötelezettsége nem volt megvédeni. 1989-ben Bush harmincezer amerikai katonát Panamába, hogy megdöntsenek egy illegális droggal üzletelő diktátort. Kagan szerint a hidegháború alatt, amikor 300 ezer katonát küldtek Koreába és 500 ezret Vietnámba, nem lett volna vita tárgya szembeszállni egy Amerika-ellenes terrorista szervezettel, amely elfoglalta a Közel-Kelet nagy részét és csapást egy nagy nyugati városra.
Kagan véleménye szerint az amerikaiakat teljesen megbénította az iraki háború. Obama egyszerre politikai kedvezettje és szimbóluma ennek a bénultságnak. Az, hogy nem akar vagy nem tud alkalmazkodni a változó körülményekhez, nem eldönthető, írja a szerző. Az viszont biztos, hogy Obama az első elnök a második világháború óta, aki egyszerűen nem foglalkozik azzal, hogy mi történik Európában. Ugyanis Woodrow Wilsontól Franklin Roosevelten át Bill Clintonig az összes elnök tudta, hogy Európa elvesztése vagy széttöredezettsége mit jelentene az amerikai érdekre nézve. Ha ez tényleg így van, az nagyon is ironikus Európára nézve, és valószínűleg tragikus is, véli Kagan. Szerinte ugyanis az iraki háborút kritizáló Európának nagy szerepe van abban, hogy az USA-ban kialakult ez a bizalmi és öntudati válság. Ez a válság az, amely megakadályozza Amerikát, hogy bármit is kezdjen a most már Európát is veszélyeztető közel-keleti válsággal.
Pál Benedek
