Egy serkentő, felemelő európai vízió nélkül nem alakul ki az a fajta önbizalom, ami egy olyan civilizáció sajátja, amelyet érdemes megőrizni egyedi karaktere miatt. Ehelyett folytatódik Európa morális és kulturális kiüresedése az irányított hanyatlás és önmegvetés közepette. Ha Európa nem hajlandó megerősíteni és megvédeni gyökereit, nem vár rá más, csak egy hanyatlással és növekvő vallási erőszakkal súlyosbított disztópia. Samuel Gregg a The Public Discourse oldalán megjelent cikkében Európa jövőjét boncolgatja.
Gregg Charles de Gaulle-t idézi, aki számára Európa nem pusztán szupranacionális intézményeket és demokratikus értékeket jelentett. Számára Európa egy spirituális és kulturális örökség, amelynek nemzeteit azonos keresztény gyökerek, illetve művészeti, tudományos, politikai és kereskedelmi kötelékek tartják össze. Ezeknek a civilizációs alapoknak a mély megbecsülése nélkül minden pán-európai integráció kudarcra van ítélve.
De Gaulle éleslátását illusztrálják napjaink problémái. Gregg három jelenséget emel ki: az első a gazdasági problémák jelenléte, amelyekkel nemcsak a kisebb országok, például Görögország vagy Portugália küzdenek, de a nagyobb államokra is hatással van, mint például Franciaország vagy Olaszország. A második probléma a migránsáradat és az, hogy semmilyen mértékű politikai korrektség nem kendőzheti el azt a tényt: a bevándorlás kérdése nem választható el az iszlamista terrorizmustól. A harmadik probléma pedig, amelyet csak néhány európai politikus hajlandó figyelembe venni: mennyire kompatibilis az iszlám vallás a nyugati kultúra értékeivel és intézményeivel?
Ezen problémák felszíne alatt kulturális kérdések állnak. Az európai struktúrák prioritása a gazdasági stabilitás az államon belül, háttérbe szorítva a szabadságot, a kreativitást és a kockázatvállalást. Ezért hivatkoznak az európai politikusok a szolidaritásra, amikor liberalizációs reformokkal szemben kell fellépniük. A felvetés, miszerint a szolidaritás nem csak széleskörű gazdasági szabályozás formájában nyilvánulhat meg, elkerüli a figyelmet.
Az a tény, hogy az ide érkező migránsok az európaitól meglehetősen eltérő kultúrájú területekről érkeznek, felveti a kérdést, hogy ezek a bevándorlók képesek vagy egyáltalán hajlandóak-e integrálódni a helyi társadalmakba? A hatvanas évek óta vannak integrációs problémák a svéd, a belga és a francia területeken. Legtöbbször a nagyobb városok peremkerületein telepednek le a bevándorlók, egy teljesen új világot létrehozva. Gregg szerint ezek a különböző drogproblémák, a munkanélküliség és a radikális dzsihadista szerveződések helyszíneivé válnak. A multikulturális politika megbukott a legtöbb nyugat-európai országban.
Felmerül még egy jóval mélyebb kérdés is Gregg szerint: tulajdonképpen mihez kellene a migránsoknak integrálódniuk és miért várják ezt el tőlük az európai vezetők? Ugyan a brit miniszterelnök és a francia belügyminiszter is kijelentették, hogy nemzeteik történelmileg keresztények, de a legtöbb európai politikus inkább elkerüli az ilyenfajta megnyilvánulásokat. Ehelyett inkább a „demokratikus berendezkedésű államokra”, „toleranciára”, „emberi jogokra”, „közös európai otthonra” és „pluralizmusra” hivatkoznak. Jürgen Habermas ezt politikai liberalizmusként írja le.
Gregg szerint nem maga a demokrácia, a tolerancia és a pluralizmus problémás. A gond azzal a normatív bázissal van, amin ezek az ideák és intézmények alapulnak, illetve azokkal a kulturális képződményekkel, amik körbeveszik őket és jelentést adnak nekik. Nyilvánvaló különbség van egy olyan társadalom között, amelyben az emberi jogok a természeti törvényből és judeo-keresztény humanizmusból erednek, és egy olyan társadalom között, amely nyíltan megtagadja ezeket az alapokat, az emberi jogokat pedig a demokratikus konszenzusból és egyenlőségelvből vezeti le. Habermas szerint a felvilágosodás utáni filozófiák pontosan azt az alapot nem tudják megteremteni, amelyre az általuk támogatott koncepciók és struktúrák épülnek.
Képzeljünk el egy olyan Európát, amely nem fél ragaszkodni egy olyan kultúrához, amely a judeo-keresztény értékeken és a felvilágosodás vívmányain alapul!
Ez alkot egy olyan keretet, amelybe a migránsoknak integrálódnia kell, és ez a keret és megfogalmazhat olyan specifikus elvárásokat is, amelyek jelzik, hogy mit jelent európainak lenni. Ezt kell kontrasztba állítanunk egy olyan Európával, amely ragaszkodik ahhoz a nyilvánvalóan téves feltevéshez, hogy alapvetően minden kultúra és vallás azonos, és csak a diverzitásra és toleranciára hivatkozik az előítélet-mentesség jelenkori kultuszára alapozva. Az elsőként felvázolt Európában nem szükséges, hogy mindenki hithű zsidóvá, kereszténnyé vagy filozófussá váljon, de meg lehet magyarázni, hogy miért kell másik otthont keresniük azoknak, akik nem hajlandóak elfogadni ezt a kultúrát. A második Európa nem léphet fel a nyugati kultúra felhígítása vagy teljes elhagyása ellen a tolerancia nevében.
1914-ben Európa uralta a világ nagy részét. Az ezt követő négy évben darabokra tépte önmagát, csak azért, hogy ezt húsz évvel később újra megismételje. Ezalatt Európa nemzetei mély sebeket ejtettek civilizációs alapjaikon és elvesztették hegemón státuszukat, nem csak politikailag, de kulturálisan és gazdasági szempontból is. A mai Európa sokkal kisebb hely. Az EU globális GDP-hez adott része egyre kisebb, a lakosság egyre öregszik és száma csökken, gazdaságilag pedig egyre nehezebb helyzetbe kerülnek a térség országai. Jean-Claude Juncker megjegyzése szerint „Európa nincs jó állapotban, és ez különösen világos a migráns-probléma fényében”.
Az európai nemzetek számára nem idegen a nagy mértékű bevándorlás. De a szuverén határok feletti kontroll elvesztése, esetlegesen ennek tudatos mellőzése teljesen mást jelent. Gregg szerint Európa nagy árat fizet ezért most és valószínűleg még hosszú ideig is. De miért is kellene fenntartani a határokat, ha senki sem meri kimondani, hogy Európa többet jelent a nem-ítélkezés kultúrájánál, egy olyan autonómiánál, amelynek már nincsenek céljai − ellenben könnyű hozzáférést biztosít bőkezű juttatásokhoz, miközben a jóléti rendszerek fenntartása egyre nehezebb. Európát emellett mindezt olyan politikusok irányítják, akik mindenkinek mindent megígérnek, ha cserébe megtarthatják a hatalmukat. Ezek közül melyiket érdemes megvédeni vagy esetleg promotálni?
Charles de Gaulle és társai másfajta Európát vizionáltak, egy olyan Európát, amely tisztában van gyökereivel és olyan tartalommal bír, amelyet fel tud ajánlani a világ többi része számára. Ez lett volna a valódi pluralitás értéke, amely felett az európai bürokraták elsiklanak. A mai európai vezetők reményeiket a vértelen adminisztratív struktúrákba fektetik, amelyek felülről irányított technokrata megoldásokat javasolnak olyan problémákra, amik ilyen módon megoldhatatlanok.
A szerző szerint a probléma az, hogy valamilyen serkentő, felemelő vízió nélkül − legyen az a humanizmus vagy a de Gaulle által felvázolt „Nemzetek Európája” − nem alakul ki az a fajta önbizalom, ami egy olyan civilizáció sajátja, amelyet érdemes megőrizni egyedi karaktere miatt. Ehelyett folytatódik Európa morális és kulturális kiüresedése az irányított hanyatlás és önmegvetés közepette. Ezért Európa sérülékennyé válik a belső agitációval szemben, jöjjön az radikális bal/jobboldali nacionalistáktól vagy olyanoktól, akik azt kívánják, bárcsak végződött volna Bécs ostroma vagy a poitiers-i csata más eredményekkel.
Élete végén de Gaulle pesszimista módon szemlélte Európa jövőjét. Nem a kommunistáktól féltette, hanem az európai önbizalom halálától, amelyet már akkor megfigyelt a nyugat-európai értelmiségi körökben. Véleménye szerint hosszú távon ez komolyabb fenyegetés Európa jövőjére nézve. Samuel Gregg attól tart, de Gaulle tábornok félelmei beigazolódnak.
Rózsa Kitti
