Látszik-e már a putyini rendszer új nemzedéke? Brian Whitmore a The Atlantic oldalán megjelent cikkében arra a kérdésre keresi a választ, hogy létrehozhatja-e az orosz vezetők új generációját a nepotizmus? Oroszország történelmét figyelembe véve ez ennyire nem lesz egyszerű.

Vlagyimir Putyin „cimborái”: bankigazgatók, vállalatvezetők, az olaj-és gázkitermelés felelős cégek igazgatói. Milliárdokat érnek, a legtöbbjük pedig még 40. életévét sem töltötte be. Ők a P-generáció tagjai, Putyin belső köréhez tartozók gyermekei, akik arra számítanak, megörökölhetik szüleik hatalmát.

Whitmore szerint ha megfigyeljük a múlt századi orosz történelem tapasztalatait, az örökösödéses arisztokrácia létrehozása kudarcra van ítélve.

A Reuters felmérést készített a felemelkedő második generációról: úgy tűnik, megszokott, hogy a fontos pozíciókat a titkosszolgálat embereinek gyermekei töltik be, akik gyakran még a 30. életévüket sem töltötték be kinevezésükkor. Nem csak dinasztikus öröklés figyelhető meg, nem pusztán szüleik volt pozícióját veszik át: szabadon válogathatnak a helyek közül. Többen attól félnek, hogy nemsokára minden fontos erőforrás kezelésének jogát 5-7 család fogja megosztani egymás között.

Brian Whitmore Dmitry Gudkovot idézi, aki szerint az új nemesség feladata nem ennyire könnyű. A múltban nem volt egyetlen olyan orosz elitgeneráció sem, amely önként adta volna fel hatalmát, kiszorították őket a pozíciókból, kivégezték vagy száműzték őket. Húsz-huszonöt évente megismétlődik ez a folyamat, és általában teljes tisztulással jár, tiszta lappal indítanak. Gudkov szerint a mai listát is hamarosan piros tinta vagy vér fogja borítani.

A korábbi elit nem csak, hogy nem tudta gyermekei számára fenntartani a pozícióját, de néha még a saját túlélésük is kérdéses volt. Erre jó példa a szovjet „nemesség”. A régi bolsevikokat Sztálin a Nagy Terror időszakában eltávolította, gyermekeik közül pedig rengetegen menekültek külföldre, és ők mondhatóak szerencsésnek.

Gudkov szerint ironikus, hogy a versengő demokratikus rendszerekben sokkal stabilabbak a politikai dinasztiák: ott a vezetők békésen nyugdíjba vonulhatnak és átadhatják hatalmukat a következő generáció tagjainak. Az autoriter rezsimek ezzel ellentétben megrendíthetetlennek látszanak egészen összeomlásuk pillanatáig, ekkor általában valami pontosan ugyanolyan helyettesíti őket, csak más arcokkal. Ez alól csak Kína képez kivételt.

Whitmore cikkét Gudkov soraival zárja: „Úgy tűnik, Putyin és baráti köre azt gondolja, ők Oroszországban jelenleg olyan szerepet töltenek be, mint a Kim-dinasztia Észak-Koreában. Minden önjelölt istenség úgy gondolja, hogy ezúttal más lesz, és minden örökké fog tartani.”

Rózsa Kitti