A nemzetközi rend jövőjét övező növekvő bizonytalanság idején a középhatalmak szerepe újra előtérbe kerül. Brazília, Indonézia és Szaúd-Arábia mellett Törökország is megpróbálja kihasználni az átalakuló geopolitikai viszonyokat, amelyeket már kevésbé a második világháború utáni amerikai szövetségi rendszer és a szabályokon alapuló diplomácia, inkább a többpólusú hatalmi struktúrák és az eseti megállapodások határoznak meg.

Törökország a 2008-as globális pénzügyi válság óta egyre aktívabban építi kapcsolatait a hagyományos nyugati szövetségesein túl, a többi között Oroszországgal és Kínával. Ankara globális jelenlétének erősítése is stratégiai cél: ma már a világ harmadik legtöbb diplomáciai képviselettel rendelkező országa Kína és az Egyesült Államok után.

A dél-kaukázusi, fekete-tengeri, közel-keleti és észak-afrikai konfliktusokban Törökország egyre határozottabb szerepet vállal. Szíriában folytatott politikája is jól példázza, hogyan képes egy középhatalom befolyást gyakorolni saját régiójában, akár látszólag erősebb szereplőket is kijátszva. A 2011-ben kezdődő szíriai polgárháborúban Ankara nyíltan szembefordult Bassár el-Aszad rendszerével, és fegyveres csoportokat támogatott, miközben a konfliktus több millió menekültet sodort Törökországba, jelentős biztonsági terhet róva az ország déli határaira. Törökország kezdettől fogva támogatta a szíriai ellenzéket, célja pedig egy együttműködő, szunnita vezetésű kormányzat hatalomra juttatása volt, visszaszorítva a kurd szeparatizmust. 2024 decemberében azonban Aszad rendszere összeomlott, így hosszú távon Törökország stratégiája eredményesnek bizonyult. Az általa támogatott erők révén közvetlen befolyása lett Damaszkuszban, és ezzel egyike lett azon külső hatalmaknak, amelyek kulcsszerepet játszhatnak Szíria jövőjének alakításában.

Ankara sikerének kulcsa az volt, hogy következetesen egy saját érdekeire szabott, autonóm külpolitikai vonalat képviselt, még akkor is, amikor ez konfliktushoz vezetett szövetségeseivel. Ezzel párhuzamosan a török hírszerzés és a védelmi ipar aktív szerepe bővítette az államstratégia eszköztárát.

Bár a szíriai fejlemények rövid távon sikerként értelmezhetők, a középhatalmak – így Törökország is – komoly dilemmával szembesülnek. A túlzott önállóság, ha nem párosul önmérséklettel és a korlátok pontos felismerésével, hosszú távon partneri viszonyokat rombolhat, diplomáciai kapacitásokat meríthet ki és gazdasági prioritásokat gyengíthet. A tranzakcionális külpolitika – vagyis az eseti, előnyökön alapuló alku – önmagában nem garancia a sikerre.

Történelmileg Törökország külpolitikája főként a szomszédságra és a Nyugatra koncentrált. A hidegháború korai éveitől kezdve az ország a NATO tagjaként biztonságát nyugati szövetségeseire bízta, és külkereskedelmének nagy része is Európához kötődött. Ma azonban Törökország egyre inkább a globális Dél felé fordul. Kereskedelme Ázsiával, beleértve Kínát és Oroszországot, 2022-re meghaladta az EU-val folytatott forgalmat. Az afrikai országokkal folytatott török külkereskedelem értéke 2014 és 2024 között 21,2 milliárd dollárról 33,3 milliárdra nőtt. Emellett Törökország diplomáciai jelenléte is jelentősen bővült: míg 2002-ben mindössze 12 nagykövetsége működött a kontinensen, 2022-re ez a szám már elérte a 44-et.

E stratégia mögött nem csak gazdasági logika áll. Törökország célja, hogy befolyásos közvetítő legyen Afrika és Eurázsia között – ezzel nemcsak a térség stabilitásához, hanem saját globális szerepének növeléséhez is hozzájárulva.

A régiós instabilitás és a nyugati partnerekkel való feszültségek ösztönözték Törökországot arra, hogy saját védelmi iparát is megerősítse. A Bayraktar TB2 drónokat Törökország maga vetette be vagy biztosította bevetésre különböző konfliktusövezetekben – Líbiában, a hegyi-karabahi háborúban, Szíriában, Ukrajnában és immár az indiai-pakisztáni konfliktusban is –, ami jelentősen növelte nemzetközi presztízsét. 2024-ben a védelmi és űripari export értéke elérte a 7,2 milliárd dollárt, ami világosan jelzi, hogy Ankara nemcsak regionális, hanem globális szereplőként is egyre komolyabban vehető a hadiipar terén. Három török cég pedig már a világ 100 legnagyobb hadiipari vállalata között szerepel.

🇹🇷 Bayraktar TB2 UAV

The Bayraktar TB2 is a Turkish-made MALE combat drone known for its high endurance (27+ hours), operational range (150–300 km), and precision strike capability with guided munitions (MAM-L/MAM-C). Flying up to 27,000 feet, it's ideal for surveillance,… pic.twitter.com/MnGwijAsqB

— Defence Index (@Defence_Index) May 26, 2025

Közvetítői ambíciói jegyében Ankara egyre szorosabb kapcsolatokat épít nem nyugati tömörülésekkel is. A Sanghaji Együttműködési Szervezethez 2012-ben csatlakozott megfigyelőként, és 2015-ben résztvevője lett Kína Egy övezet, egy út kezdeményezésének. Mindeközben Törökország saját „Közép-folyosó” projektjén dolgozik, amely Kelet-Ázsiát Közép-Ázsián és a Kaukázuson keresztül köti össze Európával. Az ehhez kapcsolódó infrastruktúra fejlesztések 2011 óta mintegy 115 milliárd dollárt emésztettek fel.

Törökország 2024-ben kérelmezte a BRICS-hez való csatlakozást, ami világosan mutatja, hogy Ankara a globális Dél kulcsszereplőjeként kíván fellépni, és alternatív nemzetközi együttműködési kereteket keres a hagyományos nyugati struktúrákon túl. Ám e nyitásnak megvannak a veszélyei is, hiszen a partnerkapcsolatok kiterjesztése egyes régiókban más térségek rovására történhet. Nem meglepő módon,

a nyugati szövetségesek – különösen az Egyesült Államok és több uniós tagállam – aggodalommal fogadták Ankara közeledését a BRICS-hez, mivel ez szerintük gyengítheti Törökország euroatlanti elköteleződését, és tovább erodálhatja a bizalmat a NATO-n belül is.

A legnagyobb kihívás gazdasági természetű. Törökország más középhatalmakhoz hasonlóan több nagyhatalommal próbál együttműködni ügyenként eltérő alapon. Ugyanakkor a globális gazdaság polarizálódása és a nagyhatalmak közötti technológiai háborúk miatt nő a kényszer arra, hogy a középhatalmak oldalt válasszanak. Törökország nem engedheti meg magának, hogy elveszítse hozzáférését sem az orosz energiához, sem a kínai iparcikkekhez, sem az európai piachoz, sem az amerikai dollárhoz. 2024-ben az Oroszországgal és Kínával folytatott külkereskedelem elérte a 101 milliárd dollárt, viszont az exportja e két országba mindössze 12 milliárd volt, ami jelentős kereskedelmi egyensúlyhiányt eredményez.

Másfelől a török gazdaság továbbra is jelentős mértékben függ a nyugati tőkétől: a közvetlen külföldi befektetések 70 százaléka az EU-ból és az Egyesült Államokból érkezik. Ha Ankara túlságosan elkötelezi magát Oroszország és Kína felé, elveszítheti ezeket az életbevágó beruházásokat.

Az ország belső gazdasági struktúrája is sérülékeny. Bár a török gazdaság nyitott, diverzifikált és vállalkozásbarát, az ipar csupán 4 százalékban állít elő magas hozzáadott értékű termékeket, messze elmaradva a 19 százalékos világátlagtól. A stratégiai autonómia tehát csak akkor érhető el, ha Törökország saját ipari kapacitásait is megerősíti.

A múlt tanulsága is figyelmeztető. Az arab tavasz után Törökország túl messzire ment önálló külpolitikai céljai hajszolásában. Összeütközésbe került többek között Szíriával, Szaúd-Arábiával, Egyiptommal, az EU-val és az Egyesült Államokkal is. Ennek a következménye csökkenő befektetések, növekvő biztonsági kiadások, diplomáciai elszigetelődés és belpolitikai polarizáció lett.

A következő évek egyik kulcskérdése, hogyan tudja Törökország újraépíteni kapcsolatait nyugati partnereivel.

Törökország és az EU kapcsolata különösen megkopott, mivel az együttműködést egyre inkább eseti megállapodások, nem pedig hosszú távú közös célok határozzák meg – mint például a menekültügy kezelése esetében. Törökország NATO-tag, az EU vámuniójának része, a BRICS és a Sanghaji Együttműködés mellett való lavírozása tehát feszültségekhez vezethet. Az S-400 rakétavásárlás miatt például kizárták az F-35 programból. A tranzakcionális diplomácia nem segítette elő Törökország legfontosabb céljait sem: a vámunió modernizálása, a schengeni vízumeljárás egyszerűsítése vagy a közel-keleti együttműködés újratervezése szintén elakadt.

A többpólusú világrend valóban kedvező mozgásteret nyithat a középhatalmak előtt, de csak akkor, ha ezeket megfelelő gazdasági háttér és stabil intézményi rendszer támasztja alá. A stratégiai autonómia lehetősége nem korlátlan – ha túl messzire viszik, az elszigetelődéshez vagy túlzott nemzetközi terhekhez vezethet. Törökországnak – más középhatalmakhoz hasonlóan – át kell gondolnia, miként tudja fenntartani külpolitikai sokirányúságát úgy, hogy az ne váljon önmaga gyengítésének eszközévé. Ellenkező esetben a jelenlegi irányvonal több hátrányt jelenthet, mint előnyt.

Szemlézte: Tóth Zsombor

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon