A jelenlegi világrendszer egy újabb kihívással néz szembe, méghozzá az atomfegyverek elterjedésének veszélyével. A hidegháború lezárultával a nukleáris képességek mennyiségi és minőségi állománya drasztikusan csökkent világszerte. Azonban vannak olyan hatalmak, amelyek láthatóan atomfegyverek fejlesztésével próbálják megerősíteni nemzetközi pozícióikat. Ezzel pedig komoly fejtörést okoznak a status quo-t megőrizni kívánó hatalmaknak, úgy, mint az Egyesült Államoknak vagy éppen az Egyesült Királyságnak. A hidegháború során sikerült megállítani a nukleáris fegyverek vertikális (minőség) és horizontális (mennyiség) elterjedését, ez mára azonban kérdésessé vált. Cikkünkben megpróbálunk rávilágítani, hogy mely hatalmaknak áll érdekében a nukleáris fegyverkezéssel vagy megváltoztatni a világrendszert, vagy éppen paradox módon fenntartani azt.

A nukleáris eszközök megjelenése gyakorlatilag a második világégés lezárultával került a nemzetközi politika új eszköztárai közé. Az Egyesült Államok a 60-as évekig dominálta az új területet. Mondhatni a kubai rakétaválságot követően tudta a Szovjetunió megközelíteni az amerikaiak „eszköztárának” nagyságát. A válság azonban rávilágított az egyik legfontosabb dologra, amely végigkísérte a hidegháborút, illetve mai napig komoly hatással bír.

Ez nem más, mint a kölcsönös megsemmisítés gondolata. Vagyis két rivalizáló atomhatalom nem kerülhet közvetlen háborúba, hiszen az könnyen eszkalációt eredményezne, amely nukleáris háborút jelentene.

Nem csoda, hogy a 60-as évek végétől a két szuperhatalom az enyhülés irányába kezdett elindulni. Bevonva a nemzetközi szereplőket gyakorlatilag meghúzták a határt, hogy mely állam lehet atomhatalom. Az atomcsend egyezmény ugyan lehetőséget adott az államoknak a nukleáris technológia békés célú felhasználására (atomenergia), viszont megtiltotta katonai felhasználását. Később a START egyezmények megkötésével a két szuperhatalom elkezdte leépíteni hihetetlen atomarzenálját.

Azonban nem minden állam „engedelmeskedett” a nemzetközi egyezményeknek. India, Pakisztán és Izrael például nem írta alá azokat; Észak-Korea pedig visszalépett a leírtak betartásától. Ezek a folyamatok pedig komoly aggályokat vetnek fel a jelenlegi világrend számára.

A nukleáris fegyverek birtoklása nem jelenti azt, hogy egyből használná is azt egy-egy állam. Legtöbbször a tömegpusztító fegyver megléte pont a status quo megőrzését segíti. Egy állam atomfegyverhez jutása gyakorlatilag megkönnyítheti nemzeti érdekeinek diplomáciai érvényesítését.

Itt jó példa lehet Észak-Korea. A rendkívül zárt államszocialista rendszer éppen a status quo fenntartása miatt kezdett nukleáris fegyverkezésbe. A koreai félszigeten Dél-Korea egyértelműen jelentősebb iparral, lakossággal, technológiával rendelkezik, mint északi társa. A Kim dinasztia Kína támogatása nélkül könnyen „elesne hatalmától”. Így gyakorlatilag a nukleáris fegyverkezés egyfajta „szuverenitás erősítés” is, hiszen így a nemzetközi térben Észak-Korea „önállóbban” képes ellenállni a külső lehetséges veszélyeknek. Legalábbis katonai értelemben, ugyanis szociális (életszínvonal) értelemben még mindig könnyen sebezhető maradt.

Irán vezetősége már más okból kifolyólag dönthetett az atomfegyver fejlesztése mellett. Habár aláírta az atomcsend és atomsorompó egyezményeket, mindez nem ijeszti el a síita államot, hogy atomfegyverre tegyen szert. Igaz, a rezsim állítása szerint csakis békés célra kezdte el az urán dúsítását. Azonban az Iránnal bizalmatlan nyugati hatalmak, mint az Egyesült Államok, Izrael, az Egyesült Királyság és Törökország egyáltalán nem nézi jó szemmel az eseményeket. Az ukrajnai háború és a nyugati szankciók pedig arra ösztökélték az irániakat, hogy még közelebb kerüljenek Moszkvához, amely közeledés például az iráni gyártmányú drónokban is megjelenik az ukrán fronton. Ellentételként Teheránnak lehetősége támadt, hogy még közelebb kerüljön bizonyos (orosz eredetű) rakéta, vagy éppen nukleáris technológiához. Irán így nemcsak a status quo fenntartására tudná használni az atomfegyverek által megkapott „diplomáciai tekintélyt” (egyik állam se merje megtámadni Iránt, itt gondolhatunk Irak 2003-as példájára), hanem arra is, hogy akár az Izraellel folytatott „kardcsörtéknél” még messzebbre tudjon elmenni.

Ugyanis köztudott, hogy Izrael is rendelkezik atomfegyverekkel. Igaz, a zsidó állam nem szerepel a nemzetközileg elfogadott „nukleáris katonai hatalmak” listáján, hiszen Tel-Aviv nem kommunikál sokat erről a képességről. Az atom arzenállal Izrael képes „megállítani” a komoly eszkalációt a Közel-Kelen, hiszen így elkerülhető a totális háború.

De nem csak a Közel-Keleten okoz problémákat a nukleáris proliferáció. A jelenlegi „top hatalmak” sem éppen a leszerelés irányába indultak el. Sőt, ahhoz, hogy Kína felérjen az Egyesült Államokhoz, szükségszerű, hogy a jelenlegi eszköztárát növelje. Ezért is rendkívül nehéz kezelnie Washingtonnak a helyzetet. Az Oroszországgal korábban megkötött START egyezmények azért is futottak zátonyra, mert az amerikaiak azt szerették volna, hogy a kínaiak is csatlakozzanak a nukleáris leszereléshez. Az ukrajnai háború után Oroszország pedig egyetlen egy képességgel tud még mindig paritásban lenni a Nyugattal, ez pedig nem más, mint elképesztő atomarzenálja. Értelemszerűen erről nem is fog lemondani, különösen a jelenlegi nemzetközi légkörben.

Összességében elmondható, hogy rendkívül nehéz helyzetben van a non-proliferációs tevékenység.

A hidegháborút lezáró „leszereléstől” eljutottunk odáig, hogy újra elinduljon a világ a nukleáris fegyverkezésig.

Habár fontos látni, hogy a trendek nem nyugatóak, egyáltalán nem közelítik meg a hidegháborús csúcs időszakot (1980-as évek elején a szovjetek közel 30 ezer, míg az amerikaiak 25 ezer atomtöltettel rendelkeztek – ma ezen két hatalom összesen rendelkezik 10 ezer töltettel). Mindenképpen érdemes látni az atomfegyverek „pozitív hatását” is. Annak ellenére, hogy tömegpusztító fegyverekről beszélünk, pont ez az a képesség, amely meg tudja állítani az atomhatalmak közvetlen összecsapását, vagyis elősegíteni a status quo-t. Képzeljük el a mai világot atomfegyverek nélkül: mennyivel keményebb lehetne a Nyugat reakciója Oroszország Ukrajna elleni agressziója kapcsán, ha Moszkva nem rendelkezne tömegpusztító fegyverekkel.

A probléma leginkább ott érzékelhető, hogy minél több ország „engedi meg” magának a nukleáris fegyverkezést, annál inkább kiszámíthatatlanná válik a nemzetközi rendszer. Irán próbálkozása vagy éppen Kína erőteljes fegyverkezése komoly aggályokat vetít előtérbe a béke megőrzése kapcsán.

Szemlézte: Szabó Bence

Tetszett a cikk? Hasonló tartalmakért kövess minket a Facebookon